A negyvenkét jogtudós által közzétett, egyes közjogi tisztségviselők leváltását sürgető nyílt levélre Hack Péter válaszolt. Mielőtt álláspontjával vitába szállnék, fontosnak tartom leszögezni: Hack Péter felkészült, nagy tudású jogtudós, akinek munkásságát és szakmai teljesítményét mindig nagyra becsültem. Én magam nem vagyok jogász, ezért jogtechnikai kérdésekben természetesen nem kívánok vele versenyezni.
Az azonban már nem kizárólag jogászi kérdés, hanem a politikai gondolkodás, az alkotmányelmélet, a történeti analógiahasználat és a fogalmi pontosság kérdése is, hogy miként értelmezünk olyan fogalmakat, mint felelősség, legitimitás, intézmény, rendszer vagy éppen kollektív bűnösség. Éppen ezért különösen feltűnőnek tartom, hogy Hack Péter érvelése számos ponton olyan fogalmi és történeti csúsztatásokra épül, amelyek egyébként éppen az ő felkészültsége miatt aligha írhatók puszta figyelmetlenség számlájára.
A szöveg alapvető problémája nem az, hogy óvatosságra int a jogállami átmenet során. Az óvatosság önmagában legitim követelmény. A probléma az, hogy az érvelés szinte minden lényeges ponton összekever egymástól radikálisan eltérő kategóriákat: az egyéni büntetőjogi felelősséget a közjogi felelősséggel, a kollektív bűnösséget az intézményi felelősséggel, valamint a történelmi üldözést az alkotmányos helyreállítás kérdésével.
Ez az összekeverés adja az egész érvelés látszólagos erejét, de egyúttal a gyengeségét is.
Először is: a levél aláírói nem kollektív bűnösségről beszélnek. A kollektív bűnösség klasszikus eseteiben – a magyarországi németek kitelepítésénél, a Beneš-dekrétumok esetében vagy a kuláküldözések során – az érintettek nem azért szenvedtek joghátrányt, mert konkrét tisztséget töltöttek be vagy konkrét döntéseket hoztak, hanem pusztán azért, mert valamely csoporthoz tartoztak. Németek voltak. Magyarok voltak. Kuláknak minősítették őket.
A kollektív bűnösség lényege éppen az, hogy az egyén tetteitől függetlenül, egy csoporthoz való tartozás alapján állapít meg felelősséget. A közjogi tisztségviselők esetében azonban nem valamely születési, etnikai, társadalmi vagy vagyoni kategóriáról van szó, hanem konkrét állami funkciókról. A köztársasági elnök, az alkotmánybíró, a legfőbb ügyész vagy a Kúria elnöke nem természetes állapot, hanem közjogi szerep.
Aki tehát e tisztségek alkotmányos felelősségéről beszél, nem emberek egy csoportját minősíti, hanem intézmények működését vizsgálja. Ezért a kollektív bűnösség történeti példái és a közjogi tisztségviselők alkotmányos felelősségének kérdése között nincs fogalmi azonosság. Az egyik csoportalapú joghátrányt állapít meg olyan személyekkel szemben, akiket nem konkrét közjogi cselekvésük, hanem hovatartozásuk alapján sújtanak; a másik annak vizsgálata, hogy meghatározott állami tisztségek betöltői miként működtek közre egy alkotmányos rend leépítésében vagy fenntartásában.
Másodszor: Hack Péter következetesen úgy tesz, mintha csak két lehetőség létezne.
Vagy egyenként bizonyítjuk minden szereplő minden egyes döntésének jogellenességét, vagy kollektív bűnösséget alkalmazunk. Ez hamis dilemma. A modern alkotmányelmélet régóta ismeri az intézményi felelősség fogalmát. A demokratikus rendszerekben rendszeresen előfordul, hogy egyes intézmények elveszítik demokratikus legitimitásukat anélkül, hogy minden egyes tisztségviselő ellen személyes bűnösséget kellene bizonyítani. A második világháború után Nyugat-Németországban bírák, ügyészek, egyetemi vezetők és közigazgatási tisztviselők ezreit távolították el pozíciójukból. Nem azért, mert valamennyiük ellen büntetőeljárást indítottak volna, hanem mert a demokratikus jogrend helyreállítása megkövetelte az intézmények átalakítását.
Ugyanez történt a kommunista rendszerek bukása után Közép-Európa számos országában. A lengyel, cseh vagy keletnémet átmenetek során sem a kollektív bűnösség elve működött, hanem az a felismerés, hogy bizonyos pozíciók betöltői maguk is a rendszer fenntartásának intézményi elemei voltak. Hack Péter tehát úgy állítja be a kérdést, mintha minden közjogi következmény szükségképpen büntetés volna. Pedig a közjogi következmény nem azonos a büntetéssel.
Harmadszor: az érvelés legnagyobb csúsztatása a felelősség fogalmának összemosása. A levél nem büntetőjogi felelősségről beszél. Nem azt állítja, hogy minden érintett személy bűncselekményt követett el. Azt állítja, hogy egyes közjogi tisztségviselők szerepet játszottak egy autoriter rendszer fenntartásában. Ez politikai és alkotmányos felelősség. A két fogalom nem ugyanaz.
Karl Jaspers 1946-ban, közvetlenül a náci uralom összeomlása után, a Die Schuldfrage című művében éppen ezt a megkülönböztetést tette meg különös pontossággal. Jaspers elválasztotta egymástól a büntetőjogi bűnösséget, a politikai felelősséget, a morális felelősséget és a metafizikai felelősséget. A büntetőjogi bűnösség egyéni bizonyítást, konkrét cselekményt és jogi eljárást feltételez. A politikai felelősség azonban ennél szélesebb kategória: annak kérdése, hogy valaki milyen szerepet vállalt egy politikai rend működtetésében, fenntartásában vagy legitimálásában.
Ez a különbségtétel döntő. Valakit politikailag és közjogilag felelősnek lehet tekinteni egy rendszer fenntartásában betöltött szerepéért akkor is, ha vele szemben nem állapítottak meg büntetőjogi bűnösséget. Ez nem a kollektív bűnösség visszacsempészése, hanem a modern politikai felelősség egyik alapvető felismerése. A politikai közösségnek ugyanis nemcsak ahhoz van joga, hogy bűncselekményeket szankcionáljon, hanem ahhoz is, hogy megvizsgálja: kik, milyen intézményi pozícióból, milyen döntésekkel, mulasztásokkal vagy igazodásokkal járultak hozzá egy alkotmányos rend lebontásához. Ugyanez igaz az alkotmánybírákra, ügyészekre vagy köztársasági elnökökre is. Nem kell bűnözőnek lenniük ahhoz, hogy felmerüljön közjogi szerepük értékelése.
Negyedszer: különösen problematikus a történelmi analógiák használata. A svábok kitelepítése, a Beneš-dekrétumok vagy a kuláküldözés példái érzelmileg rendkívül erősek. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy morális felháborodást keltsenek. Jogilag azonban rossz analógiák. A svábokat nem azért telepítették ki, mert bírók vagy ügyészek voltak. A felvidéki magyarokat nem azért fosztották meg jogaiktól, mert alkotmányos tisztségeket töltöttek be. A kulákokat nem azért üldözték, mert állami intézményeket működtettek. Ezek az esetek kollektív megtorlások voltak. A közjogi tisztségviselők esetleges leváltásáról szóló vita viszont intézményi legitimitási vita. A kettő közötti párhuzam retorikailag hatásos, történetileg és jogilag azonban félrevezető.
Ötödször: az ötödik kérdés valójában önmaga ellen fordul.
Hack Péter azt kérdezi, hogy a jövőben minden új parlamenti többség leválthatja-e elődei tisztségviselőit arra hivatkozva, hogy azok „autokratikus rendszerben” működtek.
Ez valóban fontos kérdés. Csakhogy éppen ez az oka annak, hogy az egész vita nem személyekről, hanem rendszerszintű kivételes helyzetről szól. A politikatudomány egyik legalapvetőbb tétele, hogy nem minden kormányváltás rendszerváltás. Normál demokráciákban a választási vereség nem kérdőjelezi meg az intézmények legitimitását.
Autoriter vagy hibrid rezsimek után azonban éppen ez válik kérdéssé. A spanyol, portugál, görög, dél-afrikai, cseh, lengyel vagy keletnémet átmenetek mind erről szóltak. A probléma tehát nem az, hogy minden új többség lecserélheti elődei embereit. A probléma az, hogy mit tekintünk alkotmányos rendnek, és mikor mondható egy rendszer oly mértékben torzultnak, hogy helyreállító intézkedésekre van szükség.
Ez a vita lényege.
Végül az egész érvelés mögött van egy ki nem mondott előfeltevés. Az, hogy az érintett közjogi tisztségviselők egyszerűen passzív hivatalnokok voltak. Pedig a nyilatkozat aláírói éppen ezt vitatják. Azt állítják, hogy bizonyos közjogi szereplők nem pusztán elszenvedői vagy tanúi voltak a rendszer átalakulásának, hanem aktív alkotói és fenntartói.
Lehet ezzel egyetérteni vagy vitatkozni.
Természetesen ezt az állítást azoknak kell érvekkel alátámasztaniuk, akik a közjogi tisztségviselők leváltását szükségesnek tartják. A bizonyítás terhe ebben az értelemben nem hárítható át az álláspont bírálóira. Hack Péter érvelésének gyengesége azonban nem abban áll, hogy bizonyítást kér, hanem abban, hogy a bizonyítás igényét a kollektív bűnösség vádjával helyettesíti. A helyes ellenvetés az volna, hogy a nyilatkozat nem jelöli ki kellő pontossággal az érintett tisztségeket, nem mutatja be elég világosan az egyes intézményi szerepek közötti különbségeket, vagy nem ad elégséges mércét a közjogi következmények meghatározásához. Ez legitim jogállami kritika volna. A kollektív bűnösségre való hivatkozás azonban csak akkor volna találó, ha a nyilatkozat csoporthoz tartozás alapján, egyéni vagy intézményi szerep vizsgálata nélkül állapítana meg felelősséget. Erről azonban nincs szó.
A szöveg legnagyobb gyengesége tehát az, hogy az intézményi felelősség kérdését következetesen átfordítja a kollektív bűnösség kérdésévé. Csakhogy a kettő nem ugyanaz. Az egyik a modern alkotmányosság legitim problémája, a másik a 20. század egyik legsötétebb politikai gyakorlata. A kettő közé egyenlőségjelet tenni történetileg pontatlan, jogilag hibás és politológiailag félrevezető.
És talán éppen ez a legmeglepőbb az egész szövegben. Nem az, hogy vitatja a negyvenkét jogtudós álláspontját. A tudományos és közéleti vita természetes és kívánatos. Hanem az, hogy a vita során nem az ellenfél legerősebb állításával vitatkozik, hanem egy olyan állásponttal, amelyet maga konstruál meg: mintha a nyilatkozat a kollektív bűnösség elvét kívánná visszahozni a magyar közjogba. A nyilatkozat azonban nem ezt állítja. Ha pedig nem ezt állítja, akkor a történelmi analógiák egész sora nem cáfolat, hanem elterelés. Márpedig a fogalmak tisztázása iránt különösen érzékeny jogásztól éppen azt várnánk, hogy megkülönböztesse egymástól a kollektív bűnösséget, az egyéni felelősséget és az intézményi felelősséget. Hack Péter írása sajnálatos módon nem ezt teszi, hanem összemossa őket. Ettől válik érvelése nemcsak vitathatóvá, hanem alapvetően tarthatatlanná.
