Egy beszélgetőműsorban kaptam ma egy kérdést, ami valahogy úgy hangzott, hogy ha holnap Sulyok Tamás a holokauszt emlékülésen olyan beszédet tart, amelyben reflektál önmagára, a cinikus és aljas hazugságára, s netán bocsánatot kér, akkor az elfogadható lesz-e számomra.
Megpróbálok világos lenni: nem! És ez részemről nem irgalmatlanság, hanem az esemény, az alkalom komolyan vételének szándéka. Sulyok Tamás még a mai napon is megteheti, hogy bocsánatot kér, s ha ez így lenne, azt tudomásul venném. Megbocsátani én természetesen nem tudok neki: ezt csak azok tehetnék, akik nem tehetik, mert a koncentrációs táborokban pusztultak el, vagy azok, akik túlélőkként már nincsenek köztünk, vagy a még élő kevesek, akik tanúskodásukkal az áldozatok iránt vállalt kötelezettségüknek tesznek eleget, s akik az elpusztított milliók „életre ítélt” „helyettesítő tanúi” („vicarious witness – témoin de substitution).
Ha tehát Sulyok Tamás akár még a mai napon bocsánatot kér, azt tudomásul veszem. De nem veszem tudomásul, ha azt a holnapi megemlékezésen teszi, ugyanis a megemlékezés nem róla szól, nem a saját családjáról és az államfő hazudozásairól, hanem az elpusztított áldozatokról, semmi egyébről!
És ezt a „semmi egyebet” külön is hangsúlyozni szeretném. Ugyanis nem tehető politikai eseménnyé a holnapi megemlékezés, mint ahogy a holokauszt sem volt politikai esemény. A holokausztban nem politikai okok miatt gyilkoltak le közel hatmillió embert (köztük a néhai rokonságom copfos, nyolcéves ikreit vagy anyám összes fiútestvérét), a történteknek semmiféle politikai oka, jelentése vagy „értelme” nem volt. A gyilkosok tettének egyetlen oka volt, tudniillik a nyugati vagy zsidó-keresztény civilizáció alaptörvényének bestiális megszegése. Holnap az emlékezésen Sulyok Tamás újabb kegyeletsértést követne el, ha szóba hozná „tévedését”, hazugságát, s ha valamilyen „rejtett” módon elnézést kérne. A holnapi nap nem róla, nem a családja viselt dolgairól és nem az ő megbánt vagy visszavont hazugságáról kell, hogy szóljon, hanem a közel hatmillió áldozatról, köztük a közel félmillió magyarról.
És ugyanezért abszolút nem hat meg egyik követség jelenléte sem: nem érdekel, mit gondolnak az amerikaiak, az izraeliek, mit gondolnak a jelenlévő magyar politikusok, s milyen politikai érdekek generálják a holnapi eseményt. Mert ahogy nem volt politikai esemény a holokauszt, ugyanúgy nem teheti senki sem politikai eseménnyé a holokausztra való emlékezés kegyeleti pillanatát sem. Aki ezt ilyen vagy olyan megfontolásból megteszi, az instrumentalizálja, puszta politikai eszközként használja fel milliók ipari körülmények között történt elpusztításának, a nyugati civilizáció totális megrendülésének és azóta sem kihevert és azóta sem a súlyának megfelelően feldolgozott tényét. (Minderre viszont bőven akadnak abszolút aktuális politikai példák.)
És nem tudom, mi fog holnap elhangozni, de bízom abban, hogy az apák és fiúk történettel még elutasítólag sem fog senki sem előhozakodni. Ha mégis, akkor annak csak a tisztességtelen terelés lehet az oka. Ugyanis szó sem volt Sulyok esetében az apák és fiúk hamis argumentumának alkalmazásáról, miért is kellene hát azt felemlegetni, hiszen, ha történetesen Sulyok nem az apjáról, hanem egy számára indifferens náciról mondja azt, hogy „hazafi” és „filoszemita”, az épp úgy az áldozatok és a gyilkosok összemosását jelentette volna.
Az viszont már bizton elmondható, hogy a bizáncias politikai túlterjeszkedés, önzés, cinizmus és kegyeletsértés eredményezte azt, hogy egy korábban meghívott nyolcvanhét éves túlélő jelenlétét elutasították, aki csak annyit kért, hogy ne kelljen jelen lennie az államfő beszéde alatt. A regnáló hatalom politikai érdekei legyőzték a kegyeleti szempontot, Sulyok sérthetetlensége felülírta a hatszázezer magyar áldozat emlékezetét, s a kötelezően letudandó esemény ismét azt bizonyította, hogy még ilyen esetben is a hatalom képes arra vetemedni, hogy elhallgattassa és az eseményről kiutasítsa azt, aki – az összes ott tolakodó és fontoskodó politikussal ellentétben – a megemlékezés hiteles résztvevője lehetett volna.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. április 15-én.
