Nem valamiféle pszichózisba forduló szakmai ártalom okán, ám hosszú-hosszú ideje mondom (írom, nyilatkozom), hogy az emberi tudás legnagyobb tárháza a történelem. A történelem hordozta anyagból tanulhatna a legtöbbet az ember: például azt, hogy személy szerint ő, avagy a környező világ mire lenne képes a jövőben, vagyis amit még meg sem tett, ha tudja, hogy mire volt valaha is képes az ember.
Egy frászt! Gelencsér Ferenc, a Momentum elnöke nem nyilas, Szálasi nem a vezérlő csillaga, senkit sem akar a Duna-partra lekísérni, eszébe sincs senkit sem bevagonírozni, sem zsidó lakásokat kifosztani, hagyjuk a marhaságokat.
Gelencsér Ferenc egyszerűen tudatlan, tapintatlan és politikusként roppant mód felkészületlen. Nem szükséges a többjelentésű, „többfunkciójú” szavakról, a poliszémia és a metafora jelenségéről, avagy a szavak metonímiaszerű használatáról beszélni. Ám arról igen, hogy bizonyos szavak az adott tartalmi kontextuson belül lehetnek kötöttek. A „kitartás” szót – teszem azt – a focimérkőzés közben lankadó, elfáradó sportolóinak mondhatja az edző, ennek politikai kontextusa és jelentése teljesen neutrális. De ha magyar politikus használja ugyanezt a szót, ráadásul ott, ahol egyetlen szóban kell kifejeznie önmagát, politikai ars poeticáját vagy krédóját, s a „Kitartás” szó ötlik fel politikusi agyának termékeny tekervényében, akkor valóban nagy a baj. Amúgy Gelencsér tényleg valamilyen illegális úton juthatott hozzá történelemből az érettségi érdemjegyéhez, mert egy idei nyári beszélgetés során sem volt képes történetileg és politikailag differenciáltan látni és láttatni az 1989-90 utáni több mint három évtizedet.
Ma, amikor hallatlan tudású rendszer-kitartott, sportújságíróknak álcázott hatalomapologéták jelentik be évtizedes könyvtári és levéltári kutatásaik nyomán, hogy Nemes Nagy Ágnes „kollaboráns” volt, anélkül, hogy tartógazdája annyit se mondjon neki, hogy hülye vagy, figyeld inkább a kapufát, a tizenhatost, a szögletzászlót, mert te ahhoz értesz (vagy ahhoz sem), de ne ugass bele a magyar irodalomtörténetbe, szóval ebben a helyzetben bátran mondható általánosnak az ország tényleg visszafordíthatatlannak tűnő elkötelezett, pártos irányú, bérhez és jutalomhoz, nemzeti díjakhoz és lovagkeresztséghez kötött totális történelmi elhülyülése.
És eszemben sincs megtippelni, hogy Gelencsér Ferenc milyen szobrot cipel (vagy cipelt már be) magával a parlamenti dolgozószobájába.
