Évek óta mondom – sokak ellenkezése közepette –, hogy Magyarország diktatúra. Közben zajlik a nagy terminológiai hadakozás: maffiaállam? autokrácia? hibrid rezsim? A diktatúra szót a legtöbben szégyenlősen elutasítják, mondván: ez nem a náci vagy a szovjet modell, nincs tömeges verés, koncepciós per, fekete autó a ház előtt, vesék lerúgása az Andrássy út 60 alatt. Hol itt a diktatúra?
Csakhogy a diktatúra nem a fekete autóról ismerszik meg. A szabadság hiánya és a félelem légköre nem feltétlenül fizikai erőszakban nyilvánul meg – sokkal inkább intézményi és szimbolikus eszközökben. A független sajtó ellehetetlenítésében. A bíróságok fölötti kontroll megszerzésében. A választási rendszer önkényes átalakításában. Az állami hirdetések politikai fegyverként való használatában. Civil szervezetek – köztük politikailag nemkívánatos egyházak – zaklatásában. Az egyetemek alapítványosításában, amely egyszerre jelenti az egyetemi autonómia felszámolását és a közvagyon pártközeli alapítványokba menekítését. És miközben a valós gyermekvédelemre nincs pénz, szakember vagy szándék, „gyermekvédelemre” hivatkozva születnek törvények politikai ellenfelek és tüntetők ellen.
Mitől diktatúra a mai Magyarország?
Mindenekelőtt a joguralom hiánya miatt. A törvények nem korlátot jelentenek a hatalomnak, hanem eszközt. Egyetlen politikai centrum írja őket, kizárólag saját érdekei szerint. Az alkotmányosság kiüresedett, a fékek és ellensúlyok megszűntek. A parlament díszlet, a köztársasági elnök pecsételőautomata, az Állami Számvevőszék szerepe formális, a választási rendszer manipulált.
A fizikai erőszak helyett ma szimbolikus elnyomás működik. Nem visznek el senki, de a sztrájkoló tanárt kirúgják, a tüntető diákot fegyelmivel fenyegetik, a szülőket megfélemlítik. Civil szervezeteket bírságolnak, médiumokat frekvenciáiktól fosztanak meg, hogy azok a hatalomhoz hű szervezetekhez kerüljenek. A véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságát egyre szűkebb korlátok közé szorítják – gyakran „gyermekvédelmi” köntösben.
Diktatúra, mert az ügyészség a hatalom eszköze. Hogy mikor indul vagy zárul le egy nyomozás, az politikai, nem jogi kérdés. A kormányhoz közeli korrupciós ügyek elsiklanak, az ellenzéki szereplők ellen viszont gyakran indulnak látványos, de megalapozatlan eljárások. A vádhatóság nem független intézmény, hanem a hatalom végrehajtója.
A rendőrség is egyre inkább politikai logika szerint működik: a tüntetéseket aránytalanul korlátozza és oszlatja, a Készenléti Rendőrség pedig gyakran nyíltan politikai célokat szolgál. A nemzetbiztonsági szolgálatok a Pegasus-botrány óta civil újságírókat és ügyvédeket figyelnek meg – nemzetbiztonsági indok nélkül. Emellett aggasztó jelek utalnak arra is, hogy a hatalom tudatosan együttműködik orosz titkosszolgálatokkal, ami a szuverenitás feladásának és egy autoriter külhatalommal való kollaborációnak veszélyes jele.
A gazdaságban teljes a jogbizonytalanság és a klientúrarendszer. Nem az számít, ki versenyképes, hanem hogy ki van közel a hatalomhoz. A beruházások csökkennek, a befektetők nem bíznak egy olyan rendszerben, ahol a jog nem keret, hanem eszköz. A külföldi tőke csak olcsó munkaerőért vagy politikai alkuval érkezik.
Ahogyan sokféle demokrácia létezik, úgy diktatúrából is többféle van. Az athéni demokrácia sem volt demokratikus a mai értelemben – rabszolgák, nők, metoikoszok kizárásával működött. A mai diktatúrák sem a 20. század klasszikus modelljeit másolják. Magyarországon vannak választások – de nem tisztességesek. Van sajtó – de nem szabad. Van bíróság – de nem független.
Ez nem „csak” autoritarizmus. Ez diktatúra. Ahol nem kell senkit elvinni, mert mindenki tudja, mit nem szabad. Az öncenzúra, a félelem és a megalkuvás tökélyre lett fejlesztve.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. május 22-én.
