Egy kedves barátom megosztotta egyik posztomat, amelyhez aztán egy másik ismerősöm az alábbi megjegyzést fűzte: „Engem meglep, drága Gyuri, hogy Trombitás Kristóffal vagy egy véleményen.”
Közzéteszem a válaszomat, amellyel egy időre egyúttal búcsút is veszek a Facebook felületétől.
Ezt írtam:
De legalább van véleményem, mert a fenti megjegyzésed véleménynek aligha nevezhető. Amúgy – szemben veled – engem semmi sem lep meg ebben az országban. Legfőképp nem lep meg a manicheus dualizmus szép és masszív hagyománya. A sok-sok egyfelől. Egyfelől a kritikátlan igazodás, másfelől… Egyfelől az önreflexió teljes hiánya, másfelől… Egyfelől a kritikai attitűd önmegszüntetése, másfelől… Egyfelől az önkritika lenullázása, másfelől… Egyfelől az önirónia elveszejtése, másfelől… Egyfelől a gondolatiság teljes kiürülése, másfelől… Egyfelől az elemi ráció nihilje, másfelől… És nem lep meg a nagy inkvizitorság: hogy aki a fenti elvárások és parancsolatok bármelyikét is csak egyszer az életben megszegi, az leradírozandó aljadéknak és elsöprendő szubhumán képződménynek tekintendő, azt elég minősíteni és megszégyenítő billogot sütni rá (lásd a fenti megjegyzésedet), hogy aztán eme minősítések és ráhelyezett megkülönböztető jelek alapján, indulóra menetelve, jelszavakat harsogva, a totálisan egydimenzióssá vált és önformázott Mieink kart karba fonva elsöpörjék, ledózerolják a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő sátánivadékot.
E honban a Párt és a pártosság legalább száz éve ugyanazt jelenti, ugyanazt az egyenhabitust várja el, legyen az úgyszólván bármilyen párt is. Ez az ország nem képes viselkedni, nem képes differenciáltan gondolkodni, egyedfejlődéséből kimaradt mindaz, amit jobb helyeken polgári mentalitásnak neveznek, így aztán csak azonosulni tud, de azt annál lelkesebben és önfeladóbb módon. Hogy aztán újraazonosulhasson, de az előző azonosulásokból soha, semmit sem tanulva, ám mindent újra és újra elfelejtve.
Engem valahogy elkerült a pártos szellem, az azonosulás kéjes gyönyöre, igaz, nem volt rendszer, amely ne rúgott volna ki, ne próbált volna ellehetetleníteni, megalázni, eltaposni. Politikai okokból a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után is kerültem utcára, mert nem voltam képes pártosan elmondani és leírni azt, amit gondoltam. És most te, valahonnan a fénylő egek magasságából, igazad és bölcsességed kikezdhetetlen tudatával, morális fölényed bizonyosságával rám förmedsz, hogy egy véleményen vagyok valamilyen Trombitás Kristóffal. Az meg ki, kérdezhetném, hiszen te tudod, ki ő, neked ő tényező, de nem kérdezem. Inkább csak mondom, hogy egészen biztosan olykor-olykor mások is gondolták azt, amit én, s képzeld, még talán az is előfordult, hogy veled voltam azonos véleményen. De megnyugtatlak: nem ez minősít sem téged, sem engem.
Ha eljön az ideje, mert e honban mindig eljön az ideje, az Igazoló Bizottság előtt nyugodt lelkiismerettel letagadhatod, hogy akadt egy-egy sorom, amellyel egyetértettél. A Párttal, a néppel legyen továbbra is egy az utad, a kijelölt sugárútról egy pillanatra, egy kósza lépésnyire és a leghalványabb gondolatkísérlet erejéig sem szabad és nem is tanácsos letérned.
Amúgy, tudod, Catullusban az volt az igazán nagyszerű és a leginkább emberi (tehát nem pártosan kvázi-humán!), hogy az odi et amo egyazon személyre vonatkozott, s nem kizárólag az Egyikre a gyűlölet, s kizárólag a Másikra a szeretet. Mindennek az értelmén egy magyaroschan pártos embernek persze el kell gondolkodnia, ha még képes egyáltalán erre, s maradt még benne valamennyi igény az elme problémakereső és problémamegoldó képességének használatára…
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. szeptember 22-én.
A szerkesztő megjegyzése
Megrázó, rettenetes. Kimondhatatlan vesztesége lenne kultúránknak és közéletünknek, ha tudós Gábor György tanár úr elhallgatna a szociális hálón. Kevés világosabb és érzékenyebb elme van ma szerencsétlen Magyarországunkon.
Kérem az olvasót, olvassa el Gábor György legutóbbi Facebook-bejegyzése alatt a hozzászólásokat – ezek némelyike dokumentum-értékű. És ha már itt tartunk, olvassa el Vörösmarty Mihály Az emberek című nagy versét is.
Ui.
Sokáig gondolkoztam, mondjak-e saját véleményt Magyar Péterről (akiről pró és kontra álláspontokat egyaránt többet közöltünk), miután végül is ő váltotta ki a „vitát”. Azt hiszem, a legjobb az, ha – túl azokon a nézetein és tempóin, amelyek számomra elfogadhatatlanok – mindössze annyit jegyzek meg: megosztó, gyűlöletkeltő, kompromisszumot és árnyalatokat kizáró hatása máris erős a magyar társadalomban. Ez a befolyás mindenképpen lélektani, szociálpszichológiai magyarázatot igényel.
Azoknak a figyelmébe pedig, akik mindent elfogadnak tőle, egy hír: „A huszonegy magyar EP-képviselő közül mindössze kettő állt ki Ukrajna mellett. Ezeknek a képviselőknek közel fele, kilenc fő állítólag ellenzéki.” Vagyis: Fidesz 10 + Tisza 7 – Demokratikus Konvenció 2. Ez van. S még mi lesz!
