Nem akartam többet írni erről, de szerencsétlenségemre beleütköztem a HVG már címadásában is roppant árulkodó irományába: „Esterházyval üzent Trianon évfordulóján Magyar Péter”. A cikk indító mondata: „Magyar Péter videóüzenetében egyszerre idézte a liberális írófejedelmet és egy antiszemita írásairól ismert hungarista szerzőt” – írja a HVG, ez az egykor jobb sorsra érdemes, mára már csupán önnön szellemi és morális törmelékein botladozó propagandagépezet, amely valamilyen sejtelmes, (ön)ironikus oknál fogva még mindig hajlamos magát a közéleti gondolkodás letéteményesének tekinteni. (Csak emlékeztetőül: ugyanarról a HVG-ről beszélek, amely túszcserét emlegetett akkor, amikor a Hamász civil zsidó túszokat adott át erőszakért, kegyetlenkedésekért és gyilkosságokért börtönbüntetésre ítélt terroristákért cserébe.)
Liberális írófejedelem versus antiszemita hungarista, mintha ez valamiféle elegáns, kiegyensúlyozott, szélsőségekkel szembeni középutas kulturális gesztus volna. Mintha a két idézet kiegyenlítené egymást – emitt az emberi tisztességet, amott a határtalan gyűlöletet, emitt az iróniát, amott a nemzeti hazugságba csavarodott alpáriságot, emitt az esztétikumot, amott az önkritikátlan pátoszt. De ez nem dialógus, hanem hangzavar. Nem egyensúly, hanem értelmi és erkölcsi vakság.
Az, hogy Esterházyt „liberálisnak” nevezi a HVG, nem irodalmi kategória vagy nyelvi felismerés, hanem politikai reflex. Nem azt mondja, hogy mit ír, hanem hogy hova sorolható. Beskatulyáz, befolyásol, eligazít, manipulál, denunciál, mindenkit a maga módján. A „liberális írófejedelem” egyszerre ideológiai címke és büdös nagy emelkedett közhely: mintha valaki uralkodna az irodalmon, a nyelven, a nemzeten. Ha valamit, hát Esterházy épp ezt utasította el. Nem trónra akart ülni, hanem a nyelv töredezettségében munkálkodott. A Javított kiadás nem önfényezés, hanem önvizsgálat: szembenézés identitással, szöveggel, történelemmel.
Ehhez képest a Padányi-idézet nem más hang, hanem más univerzum. Padányi nem érvel, hanem uszít. Nem szövegeket ír, hanem ellenségképet karistol. Ő az, aki szerint „a zsidóság az emberi társadalom rákfenéje”, és aki a holokausztot „kereskedelmi márkává” degradálja. Ettől az alaktól idézni 2025-ben, nem állásfoglalás, hanem pozíció: annak vállalása, hogy a gyűlöletkultúra is „beszédpartner”.
És amikor valaki mentegetőzve hozzáteszi: „de hiszen Esterházyt is idézte”, mintha az idézetek erkölcsi váltók lennének, amelyek kioltják egymást, az nem irodalmi nyitottság, hanem morális és esztétikai csőd. Ez nem egy út két vége. Ez két ellentétes irányú mozgás: az egyik az irodalom, a másik a gyalázat.
Esterházy nem ellensúly, nem kibúvó, hanem a mérce maga. Aki őt és Padányit egyazon ív két végpontjaként kezeli, az nemcsak az irodalmat nem érti, hanem a történelemet sem. És ha a HVG azt hiszi, hogy egy Esterházy-idézettel legitimálható egy Padányi-idézet, akkor a HVG legfeljebb ideológiai kifutófiú lehet – semmi más.
Aki idézeteivel a bűnt kívánja szalonképessé tenni, az nem kultúrát teremt – hanem alibit.
