Legalább huszonöt éve, kicsit több is talán, Danka Kriszta keresett meg, a Krisna-tudatú Hívők akkori sajtósa, fő-fő szervezője, imádni való mindenese, hogy júniusban menjek el Krisna-völgybe, Somogyvámosra, ahol nyári szabadegyetemet rendeznek, s arra kért, hogy folytassak egy nyílt vitát bizonyos Bitó Lászlóval a bibliai Ábrahámról és Izsákról. Igent mondtam, noha akkor még nem tudtam, ki lesz a vitapartnerem. Nagy közönség előtt, egy zsúfolásig megtelt hatalmas katonai sátor alatt zajlott a vita. Emlékeim szerint Laci minden szavába, mondatába belekötöttem, alig volt kijelentése, amivel egyetértettem volna. A vita mégis elegáns volt, jó hangulatú, semmi durvaság, semmi bántó szándék, csak éppen mindkettőnknek élet-halál kérdés volt a Biblia, s a saját értelmezéseinkből egyikünk sem engedett. A vita végén lejöttem a színpadról, odaléptem Rékához, két leendő fiam leendő anyjához, s csak annyit mondtam neki: Fogalmam sincs, ki ez a pasas, de hogy ezután a vita után nem fog velem barátkozni, az tuti. Nem raktam még ki a pontot a mondat végére, amikor hátulról átölelt valaki. Megfordultam, s meglepetésemre a vitapartnerem állt mögöttem, széles mosollyal, felém nyújtva kezét. Nagyon köszönöm a beszélgetést – mondta –, rettenetesen tartalmas volt, sokat tanultam, hálás vagyok! Remélem, mielőbb következik a folytatás! Ekkor ismét Rékához fordultam: Még mindig nem tudom, ki ez a pasas – súgtam a fülébe –, de hogy nem Magyarországon szocializálódott, az egészen biztos.
Aztán megtudtam, ki is ő valójában. Meg azt is, hogy tényleg nem Magyarországon szocializálódott. Barátok lettünk, mi több, ő az én pótapám, én meg az ő pótgyereke. Nem feltétlenül kölcsönös ez, a mi esetünkben az volt. Hárman voltunk különösen jóban: Heller Ági, Laci és én. Nagymaroson, a teraszon ülve, minden évben napokon át ordítottunk egymással: hangos filozófiai viták, még hangosabb nevetések, politizálás, privát életünk, múltunk és jelenünk, terveink, amelyek még kéziratban is körbejártak, kirándulások, nagy bulik, csillagok kémlelése Heller Ági kertjében, mitológia és természettudomány, közben Dani fiam, aki akkorra már megszületett, felsír a belső szobában, rosszat álmodhatott, Réka és Ági versenyt futnak érte, Ági hozza ölében Danit, aki végül Bitó Laci karjaiban nyugszik meg. Három év elteltével kísértetiesen ugyanez történik Benivel is, a végeredmény ugyanaz: megnyugvás Bitó Laci ölében. Amúgy Danit, amikor kihoztuk a kórházból, elsőként Laci és Olivia látogatta meg. Ági épp külföldön volt, ő Danit csak igen-igen későn, kb. háromhetes korában láthatta legelőször.
És elmondok egy másik történetet is. Szintén barátságunk, pótapai és pótgyereki kapcsolatunk legelején egyszer közösen voltunk vendégei egy éjszakai rádiós beszélgetésnek. (Akkor még volt közrádió, voltak értelmes beszélgetések, s akkoriban még mindketten vendégei lehettünk a rádiónak.) A műsorba betelefonálhatott a hallgató, s kérdezhetett, hozzászólhatott. Az első betelefonáló elmondta, hogy nagyon élvezi a beszélgetést, és csak megköszönni szeretné Bitó professzor úrnak azt a támogatást, amiben részesíti az egyik kórház gyermekosztályát. Aztán a második telefonáló megköszönte azt a támogatást, amit Bitó professzor nyújt a magyarországi műfordítók számára, aztán a kolozsvári egyetemről mondott valaki köszönetet, aztán a drámaíróktól, aztán a költőktől, aztán a regényíróktól, aztán a filozófusoktól meg a történészektől, aztán az ilyen folyóirat szerkesztőségétől meg az olyan folyóirat szerkesztőségétől, meg valamelyik kutyamenhelyről, meg a mentőktől, meg a roma zenészektől, meg a fiatal muzsikusok tehetséggondozójából. És ez így ment telefonról telefonra. Laci pedig minden egyes hívásnál széles gesztusokkal hadonászott, s kérte a szerkesztőt, hogy keverje le a telefonhívást, nem kell a támogatásokból ügyet, s főként reklámot csinálni. Laci Máté evangéliumának sorait tartotta szem előtt: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket… Amikor alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt… úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad…” (Máté 6,1-4).
S valóban: Bitó Laci két keze az adakozásra szolgált, s a legkevésbé arra, hogy önmagára mutogasson. Minden megjelent írásomat, még kéziratban, ketten olvasták, s mondták el róla a véleményüket, szeretettel, barátsággal, ám kíméletlen őszinteséggel: Heller Ági és Bitó Laci.
Mostantól már egyikük sem olvassa az írásaimat, de én pontosan tudom, hallom, mit mondanának, mit kifogásolnának, mit kellene javítanom, korrigálnom.Ígérem, továbbra is szem előtt tartom az üzeneteiteket, s őrzöm a tőletek kapott tudást.
A szerző Facebook-bejegyzése 2021. november 16-án.
