Magyar Péter egy friss megszólalásában az alábbit mondta: „nem vonom kétségbe, hogy Orbán bátor harcos.” Én ezt komoly politikai, retorikai, pszichológiai és stratégiai hibának gondolom. Miért is?
A bálvány fényezése még akkor is, ha közben ütünk rajta: mítoszmegerősítés. Orbánt „bátor harcosnak” nevezni olyan, mintha egy betörőt azért dicsérnénk, milyen ügyesen törte fel az ajtót. Lehet, hogy igaz, de nem szabad elismerni a kerettörténetet, amelyben ő a hős. Elvégre ő maga is ezt a mítoszt építi, hogy ő az egyetlen, aki szembemegy Brüsszellel, Sorossal, a háttérhatalommal, az akadémiai és egyetemi elittel stb. Aki őt bátor harcosnak nevezi, az az ő keretrendszerében beszél róla, ahelyett, hogy ezt a keretrendszert szétfeszítené.
A dicséret visszacsap: legitimálja azt, amit bírálni kellene. Mintha egy bokszoló meccs közben rendre gratulálna az ellenfél ütéseinek, miközben az ellenfelet padlóra kéne küldenie. A szemlélő nem azt látja, hogy valaki hősiesen kiáll a zsarnok ellen, hanem azt, hogy valójában csodálják a zsarnokot, legfeljebb némely kérdésben nincs egyetértés. Az ilyen mondatok relativizálják az erkölcsi különbségeket és a morális egyenértékűség látszatát keltik.
A „bátor harcos” kép keretében minden kritika csak hiszti, nyafogás, értelmiségi kényeskedés. A kijelentés öntudatlanul átveszi a rezsim diskurzusát, amelyben Orbán „férfias”, „tettrekész”, „csatázik”, míg az ellenzéke „siránkozik”, „árulkodik”, „bíróságra rohangál”, „panaszkodik Brüsszelnek”. Tehát ahelyett, hogy erodálná a hatalmi diskurzust, belép annak páholyába és vendégként tapsol neki.
Bátornak nevezni a zsarnokot: történelmi tévesztés. Mióta nevezzük „bátornak” azt, aki a saját maga által létrehozott játszótéren veri a kisebbeket? Egy centralizált médiarendszerben, lehallgató állam élén, elnémított bírókkal, otthonról hozott legfőbb ügyésszel, kussra kényszerített és megfélemlített sajtóval egy büntetlenséget élvező vezetőt nem bátornak, hanem strómanokkal körülvett félelemmenedzsernek kellene látni. A diktatúra nem a bátorság terepe, hanem a kontraszelekcióé. Ez nem bátorság, ez agyonbiztosított rendszer. Soha nem vállal valódi kockázatot, nem megy el nyílt vitára, nem áll ki kritikusokkal, nem tűri az élő beszéd váratlan fordulatait. Nem harcos, hanem páncélozott járműnek álcázott plüssmackó.
A mondat nem üt, csak simogat, s egyetlen szereplőt erősít: Orbánt. Ettől az ellenfél nem válik bölcsebbé, tisztességesebbé, reálisabbá. Viszont Orbán „bátorsága” beég, főleg azok fejébe, akik egyébként épp kezdenének kételkedni benne. Tehát hiba, ha a kritika azt a tulajdonságát emeli ki, amit ő saját magáról épít. Káros a mondat, mert nem keretváltásra törekszik, hanem a zsarnokot a saját legendáján belül maradva ábrázolja. Nem szobrot dönt, hanem maga teszi alá a posztamenset.
A mondat nem ébreszt, hanem altat: nem vitatja Orbán bátorságát, nem mozgósít, nem villanyoz fel, nem mutat alternatívát. Csak azt üzeni: „Ő tulajdonképpen nagy formátumú, csak hát én másképp gondolom.” Ez az ellenzéki pszichológia mélypontja: amikor az ellenállás formája a fenségjog elismerése.
„Nem vonom kétségbe”: retorikai öngól. Miért nem vonja kétségbe? Maga a bevezető formula: „nem vonom kétségbe, hogy…” egyébként is az önkéntes meghátrálás, a behódolás, az önkorlátozó gesztus jele. Aki nem meri megkérdőjelezni a hatalmas embert, az már félig engedett neki. A valóság az, hogy igenis kétségbe kell vonni Orbán bátorságát – például azt, hogy milyen bátor az, aki magát építi be az alaptörvénybe, de soha nem mer kiállni egy független vitára? Aki burokban él, akitől még saját párttársai is félnek? Ez nem bátorság, ez fóliázott paranoiás hatalomgyakorlás. Amúgy azt sem lehet kétségbe vonni, hogy például Caligula szerette a lovát. Miért is vállal át bárki a zsarnok önmitológiájából, ha épp azt akarja lebontani?
Orbán nem bátor harcos. Orbán túlélő, technikás manipulátor, még az ovilátogatáskor is golyóálló mellényt öltött túlcentralizáló, és a konfrontáció bajnoka: ahol ő állítja fel a ringet, ő dönt a menetidőről, ő választja a bírót, és ha úgy alakul, ő húzza meg a gongot is.
Ajánlott szerzők: Arisztotelész, Cicero, Kenneth Burke, Chaim Perelman & Lucie Olbrechts-Tyteca, Jürgen Habermas, George Lakoff, Ruth Wodak, Teun A. van Dijk, Oakeshott, Bourdieu, Ricoeur, Edelman, Fairclough, Judith Butler, Koselleck, Laclau etc.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. június 9-én.
