Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléknapjának apropóján idén is kiosztották a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje címet. Az esemény – amely elvileg a polgári szabadság, a felelős kormányzás és a modern nemzeteszme ünnepe – ezúttal különös fénytörésbe került: a kitüntetettek között szerepelt Rákay Philip felesége, Wieber Orsolya asztrológus is, aki saját meghatározása szerint „a Létezés jelekben való látásával”, „a kozmikus történelem olvasásával” és a „varázserejű logikával megáldott magyar nyelv Ősforrásig hatoló művelésével” szolgálja a hazát és az egyetemes emberi értékeket.

Az ember egy pillanatra megáll, és eltöpreng: ez most paródia vagy tényleges állami elismerés? S miután megbizonyosodik arról, hogy ez utóbbi, akkor világossá válik: itt nem valamiféle hatalmi ízlésficamról van szó, hanem arról, hogy mit tekint ma az állam tudásnak, értéknek és követendő példának.

A különbség ugyanis egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Az ezotéria belső bizonyosságokra, intuíciókra és „rejtett jelentésekre” épül, amelyek nem igényelnek külső ellenőrzést. A tudomány ezzel szemben megfigyelésekre, bizonyítékokra és mások által is ellenőrizhető eljárásokra támaszkodik. Az egyik kijelentéseket tesz, amelyek mindörökké megőrzik sérthetetlenségüket, a másik állításokat fogalmaz meg, amelyek vállalják a kockázatot, hogy hibásnak bizonyulhatnak. Az egyik világmagyarázatai mindent magukba olvasztanak, s öröknek neveztetnek, a másik módszere éppen azzal halad előre, hogy saját tévedéseit ismeri fel és korrigálja.

Ezt ragadta meg Karl Popper, amikor a tudomány ismérvének azt tekintette, hogy állításai elvileg cáfolhatók: létezik olyan tapasztalat, amely megmutathatja róluk, hogy nem igazak. És ezt egészítette ki Thomas Kuhn azzal a felismeréssel, hogy a tudomány története nem folyamatos felhalmozás, hanem paradigmák váltakozása: olyan kereteké, amelyeket éppen az anomáliák, azaz a meg nem magyarázható jelenségek kényszerítenek felülvizsgálatra. A tudomány tehát nem a tévedhetetlenség intézménye, hanem a korrekció lehetőségének rendszere.

És pont itt válik igazán figyelemre érdemessé a mai magyar hatalmi rendszer „észjárása”. Mert amikor egy állam a „kozmikus történelem olvasását” és a „beavató csillagzat” értelmezését tünteti ki, akkor nem egy különc hóbortot jutalmaz, hanem egy olyan gondolkodásmódot emel normává, amely mentes minden ellenőrizhetőségtől, ugyanakkor annál erősebb igazságigénnyel lép fel. Az állami kitüntetés ugyanis kanonizál, azaz példaképet állít. Legitimál, azaz hitelességet ad. Irányt mutat, azaz kijelöli, mit tekint a közösség értéknek. Ebben az esetben pedig azt üzeni, hogy az ezotéria és a tudomány közötti különbség eltűnt, vagy legalábbis többé nem releváns.

Ráadásul nevezett hölgy – aki a „Mennyben fogant magyar Boldogasszonyt” is szóba hozza – egész vállalkozása még saját hivatkozási alapját, tudniillik magát a kereszténységet is alapjaiban érti félre. A keresztény hagyomány – amelyre az idézett szöveg oly buzgón utal – nem csekély módon az asztrológiai determinizmus ellenében jött létre. A 4. századi Firmicus Maternus, aki maga is írt az asztrológiáról, később keresztényként éppen azt hangsúlyozta: az ember nem a csillagok játékszere, a csillagok nem döntenek helyette. Ha döntenének, nem lenne bűn, nem lenne erény, és nem lenne felelősség sem. A szabad akarat – és vele a morális elszámoltathatóság – egyszerűen megszűnne. Márpedig a kereszténység éppen ezen áll vagy bukik.

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a „Mennyben fogant magyar Boldogasszonyi hagyomány” és az „égig érő kozmikus történelem” állami kitüntetés tárgya. Vagyis a szabadságharc ünnepén sikerült egy olyan világképet piedesztálra emelni, amelyben a szabadság legfeljebb retorikai kellék.

És itt már konkrétan a mai magyar politikai gyakorlatról van szó. Arról a beszédmódról, amely következetesen egy rejtett valóságra hivatkozik: olyan folyamatokra, amelyeket az „egyszerű emberek” nem látnak, csak kevesen. Azok, akik „értik”. Azok, akik „tudják”. A Fidesz–KDNP politikusai ebben a narratívában a beavatottak szerepét töltik be: ők látják a háttérben működő erőket, ők ismerik a rejtett összefüggéseket, ők tudják, hogy minden mögött terv áll.

Ez a gondolkodásmód nem ismeretlen. Az ezotéria klasszikus szerkezete tér vissza benne: a világ nem nyitott, hanem megfejtendő; a valóság nem hozzáférhető, hanem értelmezésnek álcázott önkény tárgya, mely tetszés szerint átmagyarázható; s az igazság nem ellenőrizhető, hanem kinyilatkoztatott. Aki nem ért egyet, az nem cáfol, hanem „süket” vagy „világtalan”.

Ehhez a szerkezethez sajátos nyelv is tartozik. Nem a fogalmi tisztaság nyelve, hanem az ingeradásé. Szavak, amelyek nem értelmeznek, hanem mozgósítanak: szuverenitás, nemzet, idegen erők, globális tér. Ezek a szózuhatagok vagy szódiarék nem fogalmi tisztázást kínálnak, hanem a lehető legprimitívebb világmagyarázatot. Varázsszavak, amelyek egyszerre teremtenek érzelmi biztonságot és jelölnek ki ellenséget. A nyelv itt nem a valóság leírására szolgál, hanem annak elfedésére.

Mindez különösen éles ellentétben áll azzal, hogy a modern állam működése a tudományos racionalitásra épül. Az egészségügy, az oktatás, a technológia, a gazdaság mind olyan rendszerek, amelyek csak akkor működnek, ha az állítások ellenőrizhetők, az eljárások megismételhetők, az eredmények számonkérhetők. Az államnak tehát a gyakorlatban a tudomány eredményeire kellene támaszkodni, ám ehelyett a szimbolikus térben egyre inkább az ellenőrizhetetlen beszédmódot emeli fel.

És talán ezért olyan találó – bár aligha szándékoltan – és adekvát ez a kitüntetés. A hatalom részéről nem botlás történt, hanem az önarckép felmutatása. Egy rendszeré, amely számára a bizonyíthatóság terhes, az ellenőrizhetőség zavaró, a kritika pedig felesleges vagy ellenséges gesztus. Sokkal kényelmesebb a „jelek olvasása”. Ott nincs vita, ott csak értelmezés van. Az értelmezés nem szabad: mindig annál időzik, aki megszólal – és annál szilárdul meg, aki uralkodik.

A többiek pedig – ha nem értik – legfeljebb még nem elég beavatottak.

Bízzunk benne: április 12. után a szent beavatottak végleges pihenőre térnek. Otthonukban nyugodtan fürkészhetik a csillagok szent titkait, avagy a kozmikus történelmet.

Kollégáim és jómagam ugyan – sajnálatos módon – nem tanítunk kozmikus történelmet, nem olvassuk a „beavató csillagzatot”, és nem rendelkezünk hozzáféréssel az „égig érő kozmikus múlt” exkluzív archívumához és levéltárához sem. Be kell érnem tehát azzal a szerényebb vállalkozással, hogy az antikvitás és a középkor történelmét tanítom, forrásokkal, szövegekkel, ellenőrizhető állításokkal. Ám ha a kitüntetett asztrológus asszony – netán egy váratlan bolygóállás következtében – mégis beülne egy órámra, készséggel megmutatnám neki, hogy a Héber Biblia miként tiltja az égi jelekből való jóslást, hogy az Újszövetség miként számol le a varázslás különféle formáival, és hogy a kereszténység történetében Szent Ágostontól Aquinói Tamásig miért tartották az asztrológiát nem a „Létezés jelekben való látásának”, hanem a szabad akarat felszámolása egyik legbiztosabb módszerének. Sőt, ha marad még ideje a kozmikus történelem sürgető olvasása mellett, azt is megmutatnám, hogy mindez nem puszta teológiai rosszkedvből fakadt, hanem a következetes gondolkodásból: ha ugyanis a csillagok döntenek, akkor az ember nem felelős – és ha nem felelős, akkor nincs sem erkölcs, sem ítélet, sem történelem. Márpedig mi, akik e földhözragadt diszciplínával foglalkozunk, még mindig azt feltételezzük, hogy a történelem nem az égen íródik, hanem az emberek tetteiben. Ha ez tévedés, természetesen készséggel visszavonjuk – amint erről a megfelelő csillagállásból értesülünk.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 17-én

Az összes reakció:

350350