Záporoznak a hírek, hogy honnan, helyesebben kitől indulhatott el ez a folyamat, amelynek végét Novák Katalin felmentő ítélete jelentette. Akik szokták olvasni bejegyzéseimet, pontosan tudják, hogy sem Novák Katalin, sem Varga Judit nem tartozik a kedvenceim közé, s ennek sokszor hangot is adtam. Most azonban egyértelmű számomra – s mindez persze a felelősségüket nem csökkenti –, hogy ők csak végrehajtói voltak egy magasabb rendű akaratnak, amelynek kívánalmait szolgai alázattal, minden kétely nélkül, a hivataluk megkövetelte elemi felelősségérzetet félredobva, vakon teljesítették.
Ha lenne politikailag nem befolyásolt nyomozó hatóság (de persze nincs), pillanatok alatt a végére lehetne járni, hogy ki volt ebben az ügyben a fő felbujtó.
Ám szerintem a legfőbb tanulságot nem egy név jelentené, még akkor sem, ha a választék szükségszerűen leszűkül maximum egy-két, de legfőképp egyetlen szóba jöhető személyre, hanem egészen más.
A történet egésze az Orbán-rezsim működéséről, a legfőbb úrról és annak kiszolgáló személyzetéről, valamint sajtójáról stb. nyújt átfogó és kristálytiszta képet. Ennek lényege az, hogy aki közéjük tartozik, az olümposzi lakók sorába, az más jogi, erkölcsi, gazdasági, pénzügyi, adózói stb. megítélés és elbírálás alá esik, mint az ország egyszerű halandója. Az elv páratlan brutalitással érvényesül a jogban, a legkülönbözőbb pályázatok elbírálásában, a kinevezési gyakorlatban, a gazdasági és pénzügyi érvényesülésben, a kegyenceknek kijáró előnyök biztosításában, a diplomata-útlevelek osztogatásában, a tudományos és kulturális életben való helyzetbe hozásban, a „közszolgálati pártszolgálat” hír- és információs szolgáltatásának gyakorlatában, a ma már minden helyzetben protekciót és nem csekély korrupciót igénylő ügyintézésben és érdekérvényesítésben stb.
Szép lassan mindenki elfelejtheti az eufemisztikus jelzőket mint az önkényuralom, illiberális vagy hibrid berendezkedés, s nyugodtan rá-, vagy visszaszokhat a diktatúra fogalmára. A diktatúra nem az éjszakai órákban a ház elé leparkoló autótól, vagy az Andrássy út 60-as szám alatti pincében lerúgott vesétől diktatúra, hanem a törvény előtti egyenlőség megvonásától, a jogegyenlőség és esélyegyenlőség visszavételétől, akár a gazdasági, akár a pénzügyi, akár a kulturális, tudományos vagy oktatási életben.
Megjegyzem, az 1894. decemberében elkezdődött Dreyfus-per nem azért okozott oly nagy törést és tiltakozási hullámot, mert a francia társadalom egyszeriben filoszemita lett (nem lett az), hanem azért, mert az elveszett illúziók nemzedéke még hitte, hogy az ígéretek ugyan elvesződtek, de legalább a törvény előtti egyenlőség eszménye megmaradt. Nos, a Dreyfus-perrel világosan kiderült, hogy ez az utolsó illúzió is odavan.
Meglehet, Magyarországon is egy bírósági ügy és annak minden folyománya hozza majd el sokak számára a nagy kiábrándulást és kijózanodást. Végtelen pesszimizmusom ellenére ezt most nagyon elképzelhetőnek gondolom.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. február 11-én.