Egy korszak leírásához elengedhetetlenül hozzátartozik az adott kor mindennapi nyelvének értelmezése. Kiváltképp igaz ez a diktatórikus berendezkedésekre, ahol az egyes személyek privátnak, sajátnak hitt nyelvezetét és gondolkodását a hatalom a kifejezetten erre a célra beüzemelt propagandatrösztjének központilag előállított nyelvi termékeivel és kimódolt üzeneteivel formálja, gyúrja és saját érdekeinek megfelelően észrevétlenül átalakítja.
Ez ahhoz hasonlít, ahogy az állatidomár teszi a dolgát, addig ismételve ugyanazt, amíg a hallottak teljesen beleégnek az üzenetet fogadó érzelmeibe és észjárásába.
Victor Klemperer, a kiváló német nyelvész a náci Harmadik Birodalom nyelvéről és gondolkodásáról írt munkájában így fogalmaz: „a nyelv… irányítja az érzéseimet, kormányozza az egész szellemi lényemet… A szavak lehetnek csipetnyi arzénadagok: észrevétlenül nyeljük őket, látszólag semmi hatásuk sincs, de egy idő után teljesen megmételyeznek bennünket.”
A diktatúra jellegzetes nyelvi zsargonját örökítette meg Orwell 1984 című regényében, ahol a hatalmi önkény által létrehozott „újbeszél” legfőbb rendeltetése, hogy minden más gondolkodási módot ellehetetlenítsen, hogy korlátozza a gondolkodás és kifejezés szabadságát, s a többséget az egyen-nyelvezeten alapuló egyen-gondolkodás karámjába terelje. De Alfred Jarry Übü király című színművében már a XIX. század végén elborzasztó, undorító és röhejes nyelvi emlékét állította fel a dohos potrohú diktátorok agyalágyult idiotizmusának, ahol a zsarnoki főhős irracionális óbégatása és értelmezhetetlen makogása debil vágyainak és tébolyult céljainak degenerált nyelvi megformálásában ölt testet. Az önös hatalmi vágyak és célok ugyanis – mint mindig és mindenhol – primitíven egyszerűek: „Tenger kincset gyűjthetnél, annyi hurkát ehetnél, amennyi beléd fér, s hintón suhanhatnál az utcán!”
Ha egyszer véget ér a már elnevezésében is dermesztően hazug NER-világ (amelynek helyes feloldása: Nemzetietlen Együttbűnözési Rémuralom), roppant tanulságos lesz majd elkészíteni a rezsim nyelvi regiszterét, azt az arzénkészletet, amely a Rogán-Habony Művektől kikerülve mételyezte Magyarország lakóit. Én most mindössze egy nyelvi toposzt hoznék szóba, amely elsőként Orbán száját elhagyva afféle orális hagyományként szájról-szájra terjed a kormány tagjai között, legutóbb Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter repetitív tolmácsolásában:
„Magyarországnak több tisztelet jár!” Hamisítatlan értelmetlenség, jól csengő semmitmondás, öntelt mellébeszélés, szánalmas agymosás: az Orbán-éra nyelvi önkényének reprezentatív példázata.
Elsőként mindjárt szemet szúr a rezsim megszokott manipulatív technikája, amely a rész és az egész tetszőleges fölcserélésére épít. A metonímiáról (névcsere) van szó, azon belül is arról, amikor a rész helyett az egészt nevezzük meg („a szegedi kézilabdázók nyertek” helyett „Szeged nyert”), vagy az egész helyett a részt („egy jópofa budapesti srác” helyett „jópofa pesti srác”). Amikor a magyar kormányt bírálat éri külföldről, a propagandisztikus rutin számára alapszabály, hogy a rész-egész viszony fölcserélésével azt a látszatot keltse, mintha a kritika Magyarországot, a magyar nép egészét vette volna célba, jóllehet a bírálat kizárólag a magyar kormánynak szólt. A szándék részben a bírált kormányról való figyelemelterelés, részben a magyar nép áldozati szerepének hangsúlyozása: lám, megint bántják a magyart! Ilyenkor aztán menetrendszerűen érkezik a „Magyarországnak több tiszteletet jár!” jól ismert panelje, mintha legalábbis a velejéig romlott külföldi megszólaló a teljes magyar népességet szándékozta volna bírálni. Ennek lett aztán az abszurditásában is fokozhatatlan és alulmúlhatatlan gondolati konstrukciója Gulyás Gergely megnyilatkozása, aki már egyenesen a magyar nép elleni faji alapú bosszúról delirált: ha nem lett volna tisztában kijelentésének roppant súlyával, akkor az elhangzott mondat a miniszter ijesztő primitívségéről és felkészületlenségéről árulkodna, ám ha tisztában volt vele, akkor mérhetetlen aljasságáról.
De miféle többlet tisztelet járna Magyarországnak? Hiszen Cicero óta tudjuk, hogy az emberi méltóság (dignitas hominis) fogalmából következően minden embernek kijár egy bizonyos fokú tisztelet: magyarnak és ukránnak, dánnak és chileinek, indiainak és etiópiainak egyaránt. Ám ezen felül csak annak jár tisztelet, aki valamilyen különleges cselekedettel, teljesítménnyel vagy eredménnyel rászolgált arra.
Kollektíve miért is járna több vagy kevesebb tisztelet Magyarországnak, ahol éppen úgy, mint bármely más országban, bőven akad több tiszteletet érdemlő személy, s bőven akad ennek ellenkezője is.
Miután a kritika valójában a regnáló magyar kormányt vette célba, s nem Magyarországot úgy általában, aminek sok értelme aligha volna (az utóbbi eset legfeljebb a Gulyás-féle „faji alapú bosszú” teóriájának zavaros képtelenségére támaszkodhatna), a rész-egészre vonatkozó névcsere hagyományos szóképéből eredően a „Magyarországnak több tisztelet jár” mondat kizárólagos értelmét akkor nyerhetné el, ha Magyarország (mint egész) valójában a magyar kormányt (mint részt) jelentené, semmi mást. Vagyis: a magyar kormánynak több tisztelet jár!
És valóban? Több tisztelet járna az Orbán-kormánynak?
Annak, amely páratlan dilettantizmussal tette tönkre a gazdaságpolitikát, elrontott költségvetési és monetáris gyakorlatával európai csúcsokat döntögető inflációt eredményezve, nyitányaként egy mélyülő szociális és megélhetési válságnak? Annak a kormánynak, amely kontár, képzetlen komisszár kezébe adta a földig gyalult egészség- és oktatásügyet, s a megoldást kizárólagosan a tanárokon és az egészségügyi dolgozókon végrehajtott statáriális bosszúhadjáratokban tudja csak elképzelni? Mert pont ennyi számára az ország jövője, semmivel sem több, s mert érdekeit nem a hazai és a nemzetközi munkaerőpiacokon helytálló, képzett, önálló véleménnyel, autonóm gondolkodással és vitakultúrával rendelkező emberfőkben látja, hanem a cselédsorba taszított és egészségük tekintetében totálisan kiszolgáltatott, képzetlen, ám befolyásolható, megtéveszthető és kordában tartható rabszolga-munkaerőben.
Adjunk tehát többlet tiszteletet annak a kormánynak, amely végig nem gondolt, hagymázas, leginkább a Rákosi-rendszer embertelen és felettébb kártékony iparpolitikájára hajazó terveivel csupán az ország behozhatatlannak tűnő hátrányait erősítené fel, a gazdaság többi szektorának lemaradását és a környezeti pusztítás visszafordíthatatlan rémét előidézve?
Vagy illesse többlettisztelet azt a kormányt, amely az európai fejlődés nyolcszáz éve legfőbb hajtóerejének számító universitast, vagyis az egyetem intézményrendszerét semmisíti meg éppen? Azt a kormányt, amely a tudomány és az oktatás természetéből fakadó nélkülözhetetlen autonómiát félresöpri, s a nemzeti vagyon egy jelentős részét a saját kádereivel és hűbéreseivel élethossziglan teletömött magánalapítványokba pumpálja át? Tiszteljük tehát azt a kormányt, amelynek miniszterelnöke azzal dicsekszik – ennyit hát az autonómiáról –, hogy az alapítványi egyetemek közvetlenül a kormányhoz vannak bekötve? Illesse külön tisztelet Magyarország kormányát, amely – mint a múltban annyiszor – saját és haveri körének zsebébe kívánva eljuttatni az EU egyetemeknek szánt pénzét? S ha az EU a továbbiakban nem hagyja magát hülyére venni, a kormány inkább feláldozza a magyar egyetemeket, az egyetemisták szakmai lehetőségeit, életre szóló külföldi kapcsolatait, mindent, csak hogy az egyetemek a kormány kihelyezett fiókintézményei, káderutánpótlás-képzői és a Párt pénzelnyelői legyenek?
Miféle tisztelet illeti azt a kormányt, amely miközben érdekei brutális érvényesítése mentén veszni hagyja a magyar egyetemistáknak páratlan lehetőséget biztosító Erasmus-programot, aközben a miniszterelnök közpénzből, saját használatára (lásd futballmeccsek, családi nyaralások és így tovább) rendszeresített honvédségi repülőgéppel feleségestől, kiruccan néhány olasz városba, hogy az agonizáló, utolsókat rúgó, kereszténységét veszejtő, dekadens és beteg Nyugat nagy múltú firenzei egyetemén épp az Erasmus-program minden előnyét élvező leányát meglátogassa?
Amúgy egyetlen esetben járna ki a kollektív tisztelet Magyarországnak: ha végre magához térne Csipkerózsika álmából, s elűzné a mértéktelen pofátlanságába belebukó rezsimet és annak kiszolgálóit.
Akkor joggal mondhatjuk majd: Magyarországnak több tisztelet jár!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2023. március 19-én.