(Megjegyzések Lázár János félreértett civilizációtörténeti előadásához)

Kezdjük azzal, hogy Lázár Jánost valóban félreértették. Ő ugyanis nem cigányozott. Ennél sokkal komolyabbat tett: politikatörténeti antropológiát alkotott. Nem egy csoportot sértett meg, hanem embertani határvonalat húzott. Megkülönböztette azt az embert, aki szarik, attól az embertől, aki takarítja. Az előbbit „magyar választópolgárnak” nevezte, az utóbbit „belső tartaléknak”. Itt már ontológiai magasságokról van szó: egyfelől szükségét végző, ám azt maga mögött hagyó magyar választópolgárról, másfelől magyarságából kizárt belső tartalékról, aki felmos, s aki tisztára pucolja a magyar választópolgár által ott hagyott ürüléket.

Vagyis a „magyar választópolgár” Lázár mondatában nem jogi kategória, hanem természetrajzi leírás, egy antropológiai különbségtétel alapja. Van egy embertípus, amelyhez nem illik a vécétakarítás, és van egy másik, amelyhez „természetadta módon” illik. Az egyik maga mögött hagyja az ürüléket, a másik eltünteti. Az egyik számára a szar maradvány, a másik számára rendeltetés. Itt tehát nem etnikai megjelölésről van szó, hanem a Fidesz politikailag és ideológiailag megalapozott világnézetének megszólalásáról, amely a társadalmat nem közösségként, hanem funkciókra bontott rendként képzeli el, ahol a méltóság nem eleve adott, hanem kiosztható.

Pedig – ha a Fidesz nem csupán alkalmi, sürgető szükségletei idején lépne be a kultúrába, a civilizációba és a kereszténységbe, s nem diarészerűen folyna át rajtuk, hanem egyszer időzne is bennük – tudná, hogy a civilizáció története egészen mást mond.

Arisztophanész komédiáiban a fekália mindig alulról jön: a nép neveti ki a hatalmat, visszarántja a nagy szavakat a testhez, és ezzel ideiglenesen felszámolja a hierarchiát. A bűz ott demokratikus: mindenkinek van teste, tehát senki sem uralkodhat rajta. Lázár János és a Fidesz ezzel szemben történelmi újítást hajt végre: náluk a szar felülről beszél. Nem kineveti a hatalmat, hanem rendet csinál. Itt a fekália már a rend nyelve: Arisztophanésznél a fekália a hatalom ellen dolgozik, a Fidesznél a fekáliával maga a hatalom azonosul. Az egyiknél a szar nevet, a másiknál utasít.

A bibliai hagyomány (amelyről ezek csak beszélnek, de semmit sem ismernek belőle) meglepően pontos. A Deuteronomium (5Móz 23,13–15) részletesen szabályozza, hol és hogyan lehet az embernek elvégezni a szükségét: legyen kijelölt hely a táboron kívül, legyen lapát, legyen betakarás. A hangsúly nem a megszégyenítésen van, hanem a méltóság civilizált működtetésén. A közösség rendje ott kezdődik, hogy az ürüléknek helye van, de nem emberhez rendelt. Innen nézve jogos a kérdés: hol áll ehhez képest a Fidesz? Ott, ahol nem a tábor rendjét szervezik, hanem a lapátok hierarchiáját.

A Királyok második könyvében (2Kir 10,27) Baál oltárát lerombolják, és szennyvízgyűjtőt csinálnak a helyén. A gesztus világos: a hamis istenséget az ürülék szintjére kell lefokozni. Ha valaki ma vallási–politikai szimbólumteret alakít át, és ott a hatalom lakik, miközben az ország bűzlik, óhatatlan a párhuzam. A Karmelita innen nem építészeti kérdés, hanem szimbolikus csatornázás.

A Talmud a kézmosásról beszél: az ember akkor ember, ha szükségét végezvén önmaga tisztul meg. Nem mások által, nem áthárítva, nem kiszervezve. A tisztaság ebben a hagyományban nem delegálható. Innen nézve Lázár mondata önvallomásos komédia: a tisztátalanság felszámolása fel sem merül, helyette parancsszóra áthelyeződik. Az ember nem tisztul, csak utasít. Az már csak mellékkérdés – bár nem érdektelen –, hogy vajon ez a rend odahaza, a batidai kastélyban, a hatvanpusztai birtokon, vagy a megannyi Balaton-felvidéki kúrián is így működik-e: kézmosás helyett utasítás, szappan helyett hierarchia.

Hérodotosz csodálattal ír az egyiptomiakról, akik árnyékszékeken végzik a dolgukat, nem a szabadban. A görögök és rómaiak szennyvízelvezető rendszereket építettek; a Cloaca Maxima nemcsak mérnöki csoda, hanem roppant civilizációs igény és eredmény: a fekália nem emberhez tartozik, hanem infrastruktúrához. Ha Lázár kultúrember volna (mint ahogy nem az), járt volna a római Basilica di San Clementében, ahol a csodás 12. századi mozaikokat tartalmazó keresztény bazilika alatt egy Mithrász-szentély szintjén ma is hallani a Cloaca Maxima csobogását. Ehhez persze be kellett volna menni egy templomba, majd még mélyebbre. A Fidesz persze sosem szeret lefelé menni – csak másokat küld oda.

A keresztény középkor is pontos volt. A Sankt Gallen-i kolostorban, 820 körül, Gozbert apát komoly ürítőrendszert építtetett. A keresztény nyelv erre nem azt mondta: szarás, hanem exitus necessarius – szükségszerű kimenetel. Eufemizmus, igen, de méltóságból. Így beszéltek. Nem úgy, mint Lázár.

És akkor jön François Rabelais. Nála a szar nevet. A Gargantua és Pantagruel világa a karnevál világa, ahol az alsó testtáj felszabadít, ahol a végtermék mindenkié, ahol a király is ember, ahol a nevetés lerombolja a hierarchiát. Ahogy Mihail Bahtyin megmutatta: a karnevál nem pusztít, hanem ideiglenesen felfüggeszti az uralmat. A szar itt demokratikus. Senkit nem jelöl ki.

Lázár újítása ennek az ellenkezője. Államosítja a karnevált, majd megszünteti. A szar többé nem közös anyag, hanem osztályozási eszköz. Nem nevet, hanem utasít. felforgat, besorol, osztályoz, kasztokba szervez. A középkori népi nevetéskultúrától messze járunk, nyakig benne a Fidesz bűzös posztmodern feudalizmusában.

Leonardo azért különösen kínos tanú Lázár és a Fidesz számára, mert nála a fekália nem metafora, nem erkölcsi allegória, nem szatíra, hanem mérnöki és anatómiai feladat. Leonardo rajzolt izmokat, csontokat, belső szerveket, ereket, méhet, magzatot – és igen, rajzolt végbelet, záróizmokat, ürítési mechanizmusokat. Nem röhögött rajta, nem undorodott tőle, nem jelölt ki hozzá embercsoportot. Egyszerűen tudni akarta, hogyan működik az ember.

És nemcsak az ember. Leonardo megszállottan foglalkozott városokkal, csatornákkal, vízelvezetéssel, a tiszta és szennyezett víz szétválasztásával. Milánói feljegyzéseiben a szennyvíz nem szégyenfolt, hanem tervezési probléma. A kérdés nála nem az volt, ki takarítja, hanem az, hogyan lehet úgy megépíteni a rendszert, hogy ne legyen mit takarítani. Itt válik el Leonardo – és vele a civilizáció – Lázártól, a Fidesztől és attól a gondolattól, hogy a szar kormányzási kategória.

Leonardo világában a civilizáció ott kezdődik, hogy a fekáliát kivesszük az emberi hierarchiából, és betesszük az infrastruktúrába. Nem erkölcsi kérdést csinál belőle, nem antropológiai sorsot, nem „belső tartalékot”. A szar nála nem identitás, hanem folyamat. Nem rendeltetés, hanem valami (és nem valaki), amit (és nem akit) meg kell oldani.

Ha Leonardo ma élne, nem lakossági fórumon beszélne arról, kik takarítsák a vonat vécéjét. Áttervezné a vonatot, áttervezné a rendszert, áttervezné a MÁV-ot. És közben jegyzetelne, rajzolna, számolna – de egyetlen pillanatra sem jutna eszébe, hogy az ürüléket embercsoporthoz kösse.

Ez az igazi különbség reneszánsz és posztmodern feudalizmus között. Leonardo számára az emberi test – minden váladékával együtt – egyenlő. Lázár számára a test osztályozható. Az egyiknél a szar a gondolkodás tárgya. A másiknál a szar kormányzati nyelv.

Joyce Leopold Bloomja ürít – tehát ember. Beckett világában a végtermék a lét maradéka, de ott már nincs hatalom. Lázár világában van. Bosch poklában az ürülék erkölcsi következmény. A Fidesz világában nincs erkölcs, csak üzemeltetés.

És itt jön Piero Manzoni. A Merda d’artista a művész saját ürülékével teli konzervdobozai azt üzenik: a rendszer bármit értékké avat, ha pecsét van rajta. Lázár és a Fidesz ezt fordítva csinálja: az embert konzerválja tartalékká. A „belső tartalék” Manzoni doboza állami méretben.

Pier Paolo Pasolini Salò-jában a fasizmus megeteti a szart, és rendnek nevezi. Lázár nem etet – takaríttat. Menedzseri fasizmus ez, nem orgiasztikus. A lényeg ugyanaz: a test az uralom felülete.

Luther és Hitler a bűzről beszéltek, amikor a zsidókat akarták „kitakarítani”. Tertullianus a pokol bűzéről írt. A bűz mindig határ. A kérdés az: ki szaglik? A Fidesz válasza kész: mindenki, de nem mindenki egyformán.

Milan Kundera feltette a kérdést: ha Isten az embert a saját képére teremtette, vajon Isten szarik-e? Kundera gyerekként elképzelte az Istent, öreg férfiként, szemmel, orral, szájjal, és ha szája van, akkor ennie is kell. „És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert. Nos, vagy egyik, vagy másik: vagy Isten képére teremtetett az ember, s akkor Istennek vannak belei, vagy Istennek nincsenek belei, s akkor az ember nem hasonlít hozzá. A régi gnosztikusok ezt ugyanolyan jól tudták, mint jómagam ötéves koromban. A második században Valentin, a Gnosis nagy mestere, hogy megoldja ezt a megátalkodott kérdést, azt állította, hogy Jézus »evett, ivott, de nem székelt«. A szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz. Isten szabadságot adott az embernek, végeredményben elfogadhatjuk hát, hogy nem felelős az ember gonosztetteiért. A felelősséget a szarért viszont teljes egészében az viseli, aki az embert teremtette.” (M. Kundera: A lételviselhetetlen könnyűsége, Bp. Európa, 1992. 316. Ford. Körtvélyessy Klára)

A szükségvégzést nem is egyszer a világtörténelem is megérintette. A rómaiaknál volt Cloacina, a latrinák istennője. A Habsburg V. Károly árnyékszéken született. Heliogabalus római császárt 222-ben a katonái a latrinában ölték meg. Arius, a Szentháromság tanát tagadó kiközösített keresztény eretnek a leírások szerint ott halt meg, szükségét végezvén, vérezve, kifordult belekkel, szétrepedve, – amit a kortárs kereszténység isteni büntetésként értelmezett. A történelemben a latrina mindig ítélőszék volt. Talán nem véletlen, hogy ma a szavazófülkék is kis, zárt helyiségek, s az ottani „magányunkban” ítélkezünk majd mi is.

Johann Wolfgang von Goethe az ürülék újrahasznosítását tanulmányozta, Gottfried Wilhelm Leibniz, a filozófus nagy könyvnek álcázott hordozható ülőkét vitt útjain magával. Wolfgang Amadeus Mozart megszállottan írta leveleit a szarról, a szellentésről, mi több, sok művének is a fekáliáról, a seggnyalásról vagy a szellentésről adta a címét, csak hát a szemérmetes utókor ezeket megváltoztatta, kijavította-kiigazította, megfegyelmezte az isteni zsenit.

Sigmund Freud az análerotikát a széklet visszatartásának gyönyöréből (szkatofília, koprofília) vezette le, és innen jutott el a pénzhez: ahhoz a különös élvezethez, amely abból fakad, hogy nem engedünk el, hanem felhalmozunk, őrzünk, markolunk. A pénz Freudnál a szublimált ürülék. Innen nézve a Fidesz pénzpolitikája nem közgazdasági, hanem pszichoanalitikus esetleírás: a költségvetés nem áramlik, hanem visszatartódik; nem működik, hanem görcsösen őrződik. A makroközgazdaságtan itt nem egyensúlyokat keres, hanem záróizmokat. Az infláció nem gazdasági jelenség, hanem pszichés kiszökés: ami túl sokáig volt visszatartva, az végül robbanásszerűen távozik. Ebben a perspektívában a Matolcsy György köré szerveződő pénzügyi univerzum már nem gazdaságpolitikai iskola, hanem családi terápiás eset: alapítványokba csomagolt megtartás, „elvesztette közpénz jellegét” típusú elhárítás, és a pénz áhítatos simogatása, mielőtt eltűnik. Ha volna neve ennek az állapotnak, leginkább a koprolatria illene rá: a szar vallásos tisztelete, immár nem a vécében, hanem a magánzsebekben.

Goethe Götz von Berlichingen-jében a hős üzenete az őt elfogni törekvő ellenséges kapitánynak egyszerű: kinyalhatja.

Az osztrák és a bajor nem azt mondja, hogy fuck off, hanem azt, hogy Geh scheiss’n. Szó szerint: Menj szarni, vagy másként: húzd el a beled. Amúgy pedig: húzz a p@csába.

Nos, pontosan ezt üzenem magam is Lázár Jánosnak.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. január 27-én.