Tényleg nem értem, mi van abban, hogy a kezét a nap minden órájának, percének és másodpercének ütőerén rajtatartó kormányközeli hírgeneráló, hírtompító és hírelhallgató faliújságjának, a Magyar Hírlap nevű beazonosíthatatlan objektumnak a szerkesztősége felköszöntötte a három éve halott Jiří Menzelt.
Egyrészt miért kellene azt egy kormányközeli szerkesztőségnek tudnia, hogy ki, mikor és hol halt meg, élt-e egyáltalán, avagy csak úgy tett, s meghalt-e, ha meghalt, avagy csak tetszhalott, kiváltképp, ha az illető egy cseh filmrendező, aki ráadásul egyszer sem járt Orbán Viktor évértékelőjén. Márpedig, ha nem járt egyszer sem ott, akkor jó okkal feltételezhető, hogy nem is létezett sosem, ha pedig nem létezett, akkor hogyan is készíthetett annyi remek filmet. Ehhez a dilemmához képest minő semmiség feltámasztani őt. A felmerült probléma amúgy a világnak ezen tájékán megszokott, gondoljunk csak az ukrán népre, amely valójában nincs, mégis nem létező náciként volt képe lerohanni Oroszországot, amely a Szovjetunió szétesése óta – világosan megmondta ezt Putyin – szintén nincs, de pont azért vannak a különleges hadműveletek, hogy újra legyen. Vagyis Putyin is épp feltámaszt.
Meg aztán ha a minap megtudhatta az evangéliumi hírekre szomjúhozó magyar nép egyenest egy autentikus ördögűző foglalatosságú tiszta forrásból, hogy Jézus második neve Viktor volt, ráadásul a miniszterelnökkel folytatott hosszas egyeztetését követően született meg benne ez a korszakos gondolat, akkor, ha Jézus föltámaszthatta halottaiból Lázárt, miért ne támaszthatna föl bárkit népünk nagy kedvére és elégedettségére a Magyar Hírlap? Most épp Menzelt, mert pont így jött ki, de csigavér, lesznek itt még grandiózus meglepetések. Amúgy az elmúlt tizenegynéhány évben már sokak szellemét föltámasztotta a kormánypárt, valamikor eltemették őket eleink, de most megint itt vannak, akkora szellemjárást csapva a köreinkben, hogy magyar ember nem győzi a fejét kapkodni a szakmányban folyó reinkarnációs háttérzajtól.
Továbbá azt se feledjük, hogy a magyar nép semmivel sem rosszabb, semmivel sem alávalóbb és semmivel sem elmaradottabb, mint a ködös Albion lakossága. Márpedig, ha ott egy bizonyos Shakespeare-nek tudomása lehetett arról, hogy még Dániában is – ahol köztudottan rohad az államgépben valami, elvégre Dánia börtön – simán összefuthatott egy Hamlet nevű volt egyetemista, jelenleg trónörökös apja szellemével, akkor már miért ne jöhetne mondjuk a Szugló utcában a Magyar Hírlap valamelyik redaktorával szemben egy néhány éve elhunyt, amúgy jó karban lévő filmrendező? Elvégre emitt is rohad az államgépben valami.
Aztán a Párt kultúros brigádja már jó ideje mondogatja, hogy ideje volna végre megalkotni a sajátos, önálló és összetéveszthetetlen kulturális elemekkel rendelkező Orbán-korszakot. Miközben persze ez a sajátos, önálló és összetéveszthetetlen kulturális elemekkel rendelkező Orbán-korszak már rég létrejött, olyan, amilyen, ennélfogva a Magyar Hírlap szerkesztősége azt a pártfeladatot kapta (a többi pártfeladat között szinte elvész), hogy nyugodtan támasszanak fel bárkit a kedvükre az ezeréves magyar múltból, a hét vezértől kezdve akárkit, akire csak szükség mutatkozik, mindet azonos időben életre keltve és születésnapján tisztelettudóan felköszöntve, hátha így végre tényleg megképződhet a hőn áhított Orbán-korszak, mert a rendelkezésre álló felhozatalból lófasz lesz itt, nem Orbán-korszak.
Szóval mielőtt a Magyar Hírlap hülyeségétől fuldokolva önfeledten röhögünk, gondoljuk végig csodás tettüket, ha már újságot írni meg szerkeszteni nem tudnak, hát legalább azt támaszthassák fel a nemzet üdvére, akit csak akarnak, nem baszik az egy öltést sem.
És ha ez ilyen sikerrel halad tovább, hamarosan a Magyar Hírlap szerkesztőségének köszönhetően szép sorjában feltámadnak a Menzel-filmek alakjai is, lelépnek a vászonról, s keblünkre ölelhetjük mindet. Őket is várjuk szeretettel, mert Miloš Forman filmjének, a Tűz van, babám!-nak a szereplői már jó ideje itt élnek, halnak és fel-feltámadnak közöttünk, mindörökké, ámen!