Van a hazugságnak egy végső állapota. Amikor már nem kell körmölni, csiszolni, igazítani, csak rá kell mutatni bármire, és kijelenteni, hogy az a valóság. Az Orbán-rendszer elérkezett ehhez a ponthoz. A valóság helyett már közlemények vannak, az igazság helyett grafikon, a választás helyett konzultáció, a véleményed helyett pedig egy előre kipipált sor egy előre megírt papíron.
És lám: 2 284 732 ember szavazott. Legalábbis ezt mondják. Hogy valóban ennyien voltak-e, az senkit nem érdekel. Hogy egy ember hányszor szavazhatott? Mellékkörülmény. Hogy volt-e független ellenőrzés? Kit érdekel. A szám elhangzott. A többi részletkérdés.
Ez persze nem adat. Ez narratíva. Ez nem visszajelzés, hanem hangszóró. Nem a nép szólt, hanem a kormány szólalt meg a nép nevében.
Olyan népi mozgalom bontakozott ki, hogy most hirtelen még a hibernált háztartási gépek is kitöltötték a kérdőívet. És nemcsak kitöltötték, de minden egyes példányban pontosan azt mondták, amit kellett. Mintha a hűtőszekrények és a kazánok is ráébredtek volna geopolitikai felelősségükre. A bojler zokogva pipálta ki a válaszokat, a villanyóra meg túlmelegedett a nemzeti elhivatottságtól.
Ez nem a véleménynyilvánítás ünnepe. Ez a valóság uralásának performansza. Itt nem fontos, hogy mi történt, csak az, hogy mit lehet elmondani róla. A rendszer nem azért állít valótlant, hogy valamit elfedjen, hanem hogy megmutassa: bármit állíthat, következmények nélkül.
És pontosan itt ér össze a történelem és a groteszk. Caligula uralkodása idején a köztársaság már csak nevében létezett, formális intézményei (pl. a szenátus) tovább működtek, de valódi hatalmuk nem volt. Caligula nyíltan megtagadta még ezek színlelését is, és így a császári önkény minden korlátját demonstratívan lerombolta, többek közt azzal is, hogy a hagyományos méltóságokat és testületeket nevetségessé tette, pl. amikor Incitatus nevű kedvenc lovát szenátornak kívánta kinevezni. Nem azért, mert hitt az állat politikai érettségében, hanem hogy világossá tegye: a hatalom már nem szorul rá a látszatra. A döntés értelme az volt, hogy ne legyen értelme, s értelmetlenségében is elfogadható legyen az egyre elborultabb agyú hatalomtól rettegő sokaság részéről.
A mai magyar politikai rendszer is Incitatusokkal van tele, csak itt nem ló ül a parlamentben: részben azért, mert a ló intelligens állat, részben pedig azért, mert még egy ló is érzi, mikor válik egy istálló disznóóllá, arról nem is beszélve, hogy ha oda belépne, túl sok képviselő érezné magát zavarba ejtően felismerve.
A hatalom nem magyaráz többé, hanem diktál. Nem kérdez, hanem kijelent. Nem győz meg, hanem sajtóközleményként adja ki az igazságot.
És marad egy ország, ahol a hazugság nem botrány, hanem protokoll. Ahol a kormány nem azért hazudik, hogy elkerülje a felelősséget, hanem mert megteheti. Ez már nem propaganda, hanem a propaganda levetkőzött állapota: meztelen akarat, amely nem kér többé igazolást.
A Voks 2025 tehát nem volt konzultáció. Ez egy bálványistenekkel paráználkodó perverz rituálé, ahol a rendszer permanensen ünnepli saját végtelen szabadságát: szabadságot arra, hogy hazudjon bármit, bármikor, bármekkorát. És tudja, hogy senki sem fogja számonkérni, mert mindenki pontosan tudja, hogy hazudik, ám ez immár senkit sem zavar.
Sőt, akadnak roppant komoly emberek, „szakértők”, akik elemzik, s vitatkoznak arról, hogy ebből mennyi vehető komolyan és mennyi nem, és így tovább.
Talán épp ez a rendszer legnagyobb teljesítménye: hogy nem kell elrejtenie semmit, mert már nincs, aki keresné az igazat. Az ország pedig halad tovább, mint egy rosszul programozott mosógép: körbe-körbe forog, időnként víz alá merül, de senki sem tudja, mikor indul el, meddig tart, és hogy egyáltalán mos-e még, vagy már csak – egyre elviselhetetlenebbül – zajt csap.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. június 27-én.

A szerkesztő megjegyzése

Lásd: A kormány szerint közel 2,285 millióan töltötték ki a Voks2025-öt Bejelentetta: Hidvéghi Balázs, országgyűlési képviselő, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes 2025. június 24-én.