A barbár, a pogány, az untermensch (nem-ember) itt van közöttünk. Közülünk való, akiben a „mi”-vel azonosított nemzet közös ellensége ölt testet, az „ők” állandóan változó, de rendre stigmatizált csoportja.
A migrációról szólva Orbán a pénteki rádiós monológjában az alábbiakat mondta: „Különbség van aközött, hogy valakinek van gyereke, vagy nincs gyereke. Ez meggyőződésem. Akinek nincs gyereke, egy saját személyes ügyként gondol a migrációra, szeretne-e ő olyan országban élni, ahol migránsok is vannak. De, akinek van gyereke, és mi vagyunk többen, azt hiszem, mi azon gondolkodunk, milyen országot hagyunk a gyerekeinkre.”
Forrás: Orbán Viktor Facebook-oldala (2021 március)
Szóval az, akinek nincs gyermeke, s mindegy is, hogy miért nincs, egyszerűen csak nincs és kész, abban a személyben – enyhébb esetben – ott lapul a cinikus közömbösség, rosszabb esetben a gonoszság hajlama, az ártó szándék és a galádságra való eredendő késztetés az ország jövőjét illetően. Mintha az ember képtelen lenne felelősen, okosan, bölcsen és tisztességesen gondolkodni ha nincs gyermeke, s mintha az ember nem lenne képes felelőtlenül gondolkodni akkor, ha gyermeke van.
Milyen gondolkodás ez? Miért kell, miért szükséges ellenséget kreálni, s miért szükséges, még akkor is, amikor ez teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tűnik, valakit, valakiket megsérteni, megbántani, gyanússá tenni és megbélyegezni, s miért kell újra és újra valakit, valakiket az „egészséges nemzettesttel” szembeállítani és megszégyeníteni? Miért célravezető az, ha maga a politika gondoskodik önnön ellenségeiről, arról, hogy mindig legyenek sértettek, frusztráltak, megbántottak, akikre aztán elrettentő példázatként lehet rámutatni és ha úgy adódik, márpedig amióta a világ fennáll, valamiért mindig úgy adódik, az összes rossz okát bennük látni, s ennek megfelelően a gyűlölet, valamint a „jogos”, az „észszerű”, az „indokolt” és az „érthető” ítélkezés tárgyaivá tenni őket?
Az orbáni homogenizáló és szétválasztó, bűnbakképző és megbillogozó gondolkodás nagyon is érthető!
Aki a legparányibb vonatkozásban nincs velünk, az ellenünk!
Miért kell folyton stigmatizálni, megosztani, a legolcsóbb sztereotípiákat újra és újra kifarigcsálni, folyton-folyvást a jó és a rossz, a fekete és a fehér dualizmusában gondolkodni? Orbánt és kollégáit egy életre megfertőzte Carl Schmitt „a barát és az ellenség” fogalompárjának teóriája, s annak a szándéka, hogy ha nincs, akkor is ellenséges viszonyokat kell előállítani, akkor is szükséges megképezni az ellenséget, hogy folyamatosan kitermelt traumák és instabillá tett, önmarcangoló lelki tényezők egyengessék a hatalmi érdekeket. A barbár, a pogány, az untermensch (nem-ember) itt van közöttünk. Közülünk való, akiben a „mi”-vel azonosított nemzet közös ellensége ölt testet, az „ők” állandóan változó, de rendre stigmatizált csoportja. A fenyegető ellenséggel szembeni eredményes harchoz elementáris szükség van a hatalom fellépésére, mert csak a tekintély és az uralom képes legyőzni és semlegesíteni a gonoszt.
Mindez olyan rögeszmévé vált Orbánék számára, amely a beszédhasználatban is folyamatosan megjelenik, hogy a nyelvi eszközök tegyék még láthatatlanságukban is érzékivé és leírhatóvá a sokszor jelen sem lévő, avagy rejtőzködő, fenyegetően megbúvó, és legtöbbször maszkot öltő ellenséget.
Mózes negyedik könyvének egy helyén olvasható az alábbi: „Kelj fel Isten, és hadd szóródjanak szét ellenségeid, és ellenségeid meneküljenek előled” (4Mózes 10:35). Magyarul nem válik világossá, de a héber eredeti két ellenségfogalmat használ: az egyik az ojeb, vagyis az, aki aktívan próbál ártani, a másik a soneh, aki viszont cselekvés hiányában megmarad az elméleti-lelki gyűlölködésnél.
Egyelőre még megválaszolatlan kérdés, hogy a magyar kormány a gyermektelen nőket és férfiakat az ellenség melyik csoportjába sorolja be.