A Korán híven tükrözi Mohamednek kora zsidóságához fűződő, radikálisan változó viszonyát: a korai szövegek jóindulatától a mérsékelten negatív attitűdön át egészen a durva becsmérlésekig.
Fotó: Behrouz Mehri | Forrás: AFP
A Sahih Muslim IX. századi hadísz gyűjtemény – a szunnita hagyományban a Korán utáni legfontosabb könyv, amely a Próféta és társai tetteit és mondásait tartalmazza – egy helyén az alábbi olvasható: „Az Ítélet Napja addig nem jön el, amíg a muszlimok nem harcolnak meg a zsidókkal és nem ölik meg őket: addig, míg a zsidó kövek és fák mögé rejtőzik, és a fa azt nem mondja: óh, muszlim, egy zsidó van a hátam mögött! Gyere és öld meg!” (41:6985) Az idézet szó szerint megtalálható a Hamász 1988-as chartájának 7. cikkelyében, amely a fentiek alapján szent háborúra (dzsihád) szólít fel, hogy az Iszlám Ellenállási Mozgalom valóra váltsa Allah ígéretét, „bármennyi időbe teljék is az”.
Különös pillanat volt, amikor Teheránban, a 2006 augusztusában megnyílt nemzetközi holokauszt-karikatúraversenyt követően (az eseményt 2016-ban újra megrendezték) a nyugati világ egybehangzó értetlenségének adott hangot, hangsúlyozva, hogy a holokauszt eszméje és gyakorlata kifejezetten európai szellemi termék, amely két évezred szakadatlan zsidóüldözéseit, véres pogromjait, judeofóbiáját, antijudaizmusát és antiszemitizmusát követően jutott el a zsidóság teljes megsemmisítésének gondolatához. A jobb- és baloldali nyugati elemzők számára értelmezhetetlen volt, minden előzményt nélkülöző gyakorlatnak tűnt, hogy az európai antiszemitizmus legszélsőségesebb megnyilvánulása egyfajta szellemi „importtermékként” váratlanul bekerült az európai hagyománytól történelmileg és fizikailag egyaránt oly távoli muszlim világ gondolkodásába és érvrendszerébe.
A holokausztról rendezett karikatúraverseny, amelyet Mahmud Ahmadinezsád rendszere válasznak szánt az Isten háta mögötti dán lap Mohamed-karikatúráira, mintha legalábbis azonos lenne a vallás nevében gyilkoló terroristák perverz ideológiájának kifigurázása és az ártatlan emberek millióinak kiirtása fölötti felszabadult kacagás, s amely a pár hónapja hatalmon lévő iráni elnök 2005 végén megfogalmazott üzenetének szellemiségében fogant, miszerint „a holokauszt zsidók lemészárlásáról alkotott hazug mítosz”, még így is váratlanul érte a világ közvéleményét, s az ugyancsak Ahmadinezsádtól eredő „Izraelt le kell törölni a térképről”, vagy Irán vallási vezetőjének, Ali Hameneinek az elhíresült mondását, amely Izraelt a térség kimetszendő rákos daganatának nevezte, az elemzők leginkább csak politikai indíttatású anticionista megnyilatkozásként könyvelték el, s nem antiszemita kijelentésnek.
Még akkor sem változott igazából a nyugati álláspont, amikor 2006 decemberében az iráni külügyminisztérium Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete (IPIS) „A holokauszt áttekintése: globális látószög” címmel nagyszabású nemzetközi holokauszttagadó konferenciát rendezett, ahol a veterán David Irving mellett a szélsőjobboldali pártok és szervezetek képviselői vonultak fel (a francia Nemzeti Fronttól a német neonáci Nemzeti Demokrata Párton át a Ku-Klux-Klan volt vezetőjéig), s amelynek Manusehr Mottaki akkori iráni külügyminiszter fogalmazta meg a mottóját: „Ha nem volt holokauszt, Izrael identitása és valósága megkérdőjelezhető. Ha viszont volt, akkor miért a palesztinokkal fizettetik meg a nácik bűneit?” Jellemző, hogy a nagy nemzetközi felháborodás során a politikusok az „antiszemitizmus” szót igyekeztek gondosan elkerülni, s kizárólag a szaktörténészek körében megrendezett berlini tudományos ellen-konferencián, amelyet a holokausztkutatás nagy doyenje, Raul Hilberg nyitott meg, hangzott el, hogy a teheráni konferencia az antiszemitizmus tudományos nyelvezetbe csomagolásának kísérlete volt.
Az iszlám hagyomány, a Korán és a Hadísz nem tartalmaz par excellence antiszemita tételeket, ám a sok zsidóellenes sztereotípiával és stigmatizációval (árulók, képmutatók, majmok, disznók, hitetlenek, tisztátalanok, korruptak, büdösek, a saját prófétáik gyilkosai, az Írás értelmének meghamisítói) forrásául szolgált a XX. században kialakuló muszlim antiszemitizmusnak.
A Korán híven tükrözi Mohamednek kora zsidóságához fűződő, radikálisan változó viszonyát: a korai szövegek jóindulatától a mérsékelten negatív attitűdön át egészen a durva becsmérlésekig.
Mindezzel együtt a premodern iszlám zsidóellenessége illeszkedett a nem muszlimok (káfir, hitetlen) általános diszkriminációjához, ám eltért a középkori keresztényekétől, akik az istengyilkossággal, szentséggyalázással, rituális gyilkosságokkal és kútmérgezéssel vádolt zsidóságban diabolizált kozmikus ellenséget (Legfőbb Rossz), az Antikrisztus népét láttatták. A muszlim világnak nem is volt oka tartani a zsidóságtól, hiszen az, ellentétben a kereszténységgel, semmiféle világi politikai hatalommal nem rendelkezett. A zsidókat, mint a „könyv népét” (ahl al-kitáb) valójában jelentéktelenségük okán gúnyolták és vetették meg, ám mint dzimmí státuszúaknak, vagyis iszlám területen élő nem muszlimoknak, a keresztényekkel együtt nekik is kijárt a megalázottság állapotát is kifejezni hivatott fejadó (dzsizja) ellenében garantált védelem, miközben közhivatalt nem tölthettek be, hittérítést nem végezhettek, nem tanúskodhattak, s megkülönböztetett viseletre voltak kötelezve.
Néhány észak-afrikai és egyéb kivételtől eltekintve (Marokkó, Egyiptom, Szíria, Jemen) nem került sor pogromokra, zsinagógák felgyújtására, kényszeráttérítésekre, s nem tudunk száműzetésekről vagy zsidó mártírokról, ellenben a Magreb, Egyiptom és Levante területeit uraló Fátimida-dinasztiát kifejezetten zsidóbarátként tartották számon. Ugyanakkor az Ibériai-félsziget zsidó „aranykornak” nevezett időszaka sem volt mentes az üldözésektől (az „aranykor” kifejezést a XIX. század alkotta meg, a keresztény bánásmóddal szemben túlidealizálva az érintett kort), elég, ha a córdobai (1011) vagy a granadai (1066, itt mintegy 4000 zsidót mészároltak le) pogromokra, kényszeráttérítésekre és kiűzetésekre gondolunk (egy ilyen alkalommal kellett menekülnie a córdobai születésű Maimonidésznek, a középkor legjelentősebb zsidó filozófusának Észak-Afrikába).
A későbbiekben is egymást váltják a viszonylagos nyugalmi időszakok és a rendre kirobbanó üldözések és pogromok, így például az 1517-es hebroni mészárlás, ahol szinte a teljes zsidó lakosságot meggyilkolták, a nőket megerőszakolták, a zsidó házakat kifosztották; az 1679-80 közötti jemeni pogrom és kiűzetés; az 1828-as sok száz áldozatot követelő bagdadi mészárlás vagy az 1839-es meshedi pogrom; az 1840-es Damaszkusz-ügy, ahol keresztény (kapucinus) szerzetesek közvetítésével egyszeriben megjelenik a rituális gyilkosság vádja, amelyet törvénytelen letartóztatások, kínzások, fosztogatások és gyilkosságok követnek, és amelynek végén a helyi hatóságok elismerték a zsidók ártatlanságát; vagy a két marokkói tömeggyilkosság, az 1907-es casablancai és az 1912-ben Fezben lezajlott pogrom, amelyeknek a különös kegyetlenséggel meggyilkoltak tucatjai mellett megerőszakolt és megcsonkított nők és rabszolgának elhurcolt gyermekek voltak az áldozatai.
Az előzőekhez képest eszmeiségében lényegi változás érzékelhető az 1930-as évek pogromjaiban, amelyeknek az előkészítését és lebonyolítását már a példát adó náci szellemiség határozza meg, Algériától Líbián át Irakig. Így például az úgynevezett Farhudig, amely a brit-ellenes iraki németbarát kormány alatt, a zsidó sávuót ünnepén, 1941. június 1-én robbant ki közvetlen náci propaganda hatására (1933-tól egy helyi újság arab fordításban tette közzé Hitler Mein Kampfját, Futtuva elnevezéssel a Hitlerjugendhez hasonló militáns ifjúsági mozgalom indul útjára). A két napig tartó pogrom kifejezett célja a brit kollaboránsnak tekintett, „hazaáruló” és „idegen testet képező” zsidók meggyilkolása és kifosztása volt, amely végül több száz zsidó (köztük nők és gyerekek) halálával, 600 súlyos sebesülttel, nők megerőszakolásával, valamint 1500 lakás és üzlet kifosztásával zárult.
Az 1930-as években a nácizmus térnyerése a muszlimok körében feltűnő, de korántsem meglepő jelenségnek számított. A brit és francia erőkkel szembeni arab nacionalizmus a német nemzetiszocializmus mintájára szerveződött.
Amin al-Husseini, a radikális iszlamizmus egyik alapítója, jeruzsálemi főmufti előbb arab terrorista csoportokban tevékenykedett, majd 1941-ben Berlinbe költözött, ahol Hitler feltétlen híveként (személyesen is kapcsolatban álltak) az Endlösung mellett emelt szót, elkerülendő, hogy a zsidók Palesztinába költözzenek. Al-Husseini 1943-ban maga szervezte meg az első, nem németekből, hanem muszlimokból álló Waffen-SS hadosztályt. A háború után Egyiptomban és Libanonban különféle terrorszervezetekhez csatlakozva Izrael elpusztítása mellett agitált: „Öljétek meg a zsidókat, bárhol éljenek is, mert ezzel örömöt szereztek Istennek, a történelemnek és a vallásnak” – tanította, s ugyancsak ő találta ki a dühödt zsidóellenességet kiváltó, máig elterjedt hazugságot, miszerint a zsidók el akarják pusztítani az al-Aksza-mecsetet.
Nem véletlen, hogy több prominens náci vezető is az arab világban talált menedéket, ahol zavartalanul folytathatták zsidóellenes propagandájukat. Így lett például Alois Brunner SS-tiszt, Eichmann asszisztense a szíriai rezsim kínzásügyi főtanácsadója, vagy Leopold Gleim, a lengyel Gestapo egykori vezetője az egyiptomi titkosrendőrség zsidók megfigyelésére szakosodott főmunkatársa.
Az arab szupremácia ideológiájának egyik meghatározó alakja, a Szovjetunió nagy barátja, Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök hathatós támogatásával jelent meg a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, amely mind a mai napig a muszlim világ egyik legkelendőbb olvasmánya. 2002-ben a benne foglaltakat képernyőre adaptálták, az egyiptomi arab rádió és televízió több millió dolláros, 30 epizódból álló sorozatot készített, több mint 400 színésszel, minden nézettségi csúcsot megdöntve, hogy aztán egy egyiptomi hetilap levonja a megfelelő következtetést: „az arab nézők végre felfedezhették azt az alapvető stratégiát, amely mind a mai napig uralja Izrael cselekvési szándékát, politikai törekvéseit és rasszizmusát”.
Az elnöki székben Nasszert követő Anvar Szadat anyagilag és eszmeileg is felkarolta a Mein Kampf korszerű fordítását, amely azóta is a muszlim könyvkiadás egyik állandó bestsellerének számít. Nem váratott sokat magára Henry Ford A nemzetközi zsidó című könyvének kiadása, így a 2019-es Kairói Nemzetközi Könyvvásáron egy standon állították ki a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, valamint Hitler és Ford könyveit, s a kiadó az egész világon, legfőképp a nyugat-európai muszlim lakosság körében terjeszti a fenti munkákat. Szadat amúgy meggyőződéses antiszemita volt, Hitler rajongója, aminek több ízben is hangot adott, így egy Hitlerhez írt, 1953 szeptemberében kelt levelében (Egyiptomban ekkoriban elterjedt, hogy Hitler Dél-Amerikában él), amelyet Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze hozott nyilvánosságra, s amelyben Szadat Hitlert a háború igazi győztesének, s Németország örökös vezérének nevezte, reményének adva hangot, hogy hamarosan újra hatalomra kerül, vagy ha mégsem, akkor a világ egy másik nagy Hitlert ismerhet meg. A későbbiekben, már Egyiptom elnökeként nem korlátozta az antiszemita propagandát, helyette állami támogatásban részesített különféle antiszemita szervezeteket, hasonlóan Kadhafihoz, aki a maga alapította „Al-Kadhafi Nemzetközi Emberjogi Díjat” adományozta különféle holokauszttagadó és antiszemita politikusoknak, egyetemi oktatóknak és közéleti személyiségeknek, így például annak a Hugo Chávez venezuelai elnöknek, aki 2006-os emlékezetes karácsonyi beszédében a Krisztus-gyilkos zsidókat emlegette, akik mára kisebbséget képeznek, mégis a világ gazdasági urai.
Az iszlám antiszemitizmus megalapozásában és terjesztésében meghatározó szerepet játszott Haszan al-Banna muszlim vallási vezető, aki megalapítója és szélsőséges zsidóellenességével szellemi atyja a Muszlim Testvérek közösségének, amely a radikális fundamentalista „politikai iszlám” eszmeisége alatt elsőként hirdette meg a muszlim világra roppant veszélyt jelentő zsidósággal szembeni modern kori dzsihádot. Ennek célja az idegen uralom megszüntetése, egy „kalifai köztársaság” létrehozása, s az al-bannai elmélet gyakorlatba történő átültetése: „az iszlám egyszerre dogma és kultusz, haza és nemzet, vallás és állam, gondolat és praxis, Korán és kard”.
A zsidóság démonizálásában döntő szerepe volt a fundamentalista iszlám máig legnagyobb hatású ideológusának és propagandistájának, a meggyőződéses antiszemita Szajjid Kutbnak, s legfőképp az 1950-ben publikált Harcunk a zsidók ellen című munkájának. Kutb a leghagyományosabb antiszemita toposzokat (összeesküvés-teória, a belsőleg javíthatatlan „örök zsidó” archetípusa) az iszlám korai időszakának konfliktusaira visszavezetve történelmi alapokat igyekezett biztosítani, hogy végül eljusson a Jó és a Gonosz kozmikus harcáig, ahol a Gonoszt a zsidóság testesíti meg, s ahol az iszlám feladata a zsidóság által dominált dzsáhilíya, azaz a barbárság, a nem iszlám világ szent harcban való megsemmisítése.
A teoretikusok sorában említendő még az iszlamista jogtudós, Abul A’la Maududi, aki az iszlám felsőbbrendűség szószólója volt, valamint Khomeini, Irán legfőbb vallási vezetője, aki „a nagy és a kis Sátán”-nak nevezte az USA-t és Izraelt, annak a meggyőződésének adva hangot, hogy miközben a zsidók felelősek a kapitalizmusért és a világ modernizálódásáért, aközben az egyetlen valóságos ellenerőt, vagyis magát az iszlám tanítást akarják megsemmisíteni.
A modernitás minden bűnéért felelős kapitalizmus megalkotója tehát a zsidóság,
amely maga a spekuláns, az uzsorás, a kalmár, a bankár, a gyarmatosító, a karvalytőke megtestesítője, a hazátlan, nemzetidegen és globalista kozmopolita. A zsidóság eme muszlim láttatói nagy hatással vannak a világot kizárólag identitásokban (etnikai, nemi, szexuális), egyfelől a fehérek, az örök bűnösök, másfelől a színes bőrűek, az örök áldozatok dichotómiájában érzékelni képes, főként nyugat-európai és amerikai romantikus antikapitalista baloldali progresszióra, amely a zsidóság ellenében harcoló „elnyomott”, „kizsákmányolt”, „gyarmatosított” muszlim világban lel társra az elnyomás minden formája alóli felszabadítással kecsegtető identitás-küzdelmekben.
A muszlim világ propagandája mára visszatalált a nagy forráshoz, a náci karikatúra- és képi ábrázolás gyomorforgató világához, ahol a zsidóság szóbeli becsmérlése visszataszító képek áradatával egészül ki, népszerű és tudományos kiadványokban, televíziós adásokban és a roppant mód elterjedt karikatúrákban egyaránt. A verbális és vizuális gyűlöletkeltés képei jelen vannak az úgynevezett „mérsékelt” muszlim országokban éppúgy, mint a nyíltan ellenséges muszlim társadalmakban. A képi világban és a karikatúrákban a zsidókat démonoknak és gyilkosoknak ábrázolják, utálatos embereknek, akiktől rettegni kell. Minden gonoszság és korrupció forrásai, egy titkos összeesküvés alanyai, akik igyekeznek beszivárogni a muszlim társadalomba, hogy elpusztítsák azt, s hogy végül megszerezzék az egész világ feletti hatalmat. A zsidó érzéki megjelenítése visszataszító: a Der Stürmer egykori náci laptól ihletve rendszeresen sötét, szakállas, púpos, kampós orrú, ördögi küllemű férfiakként láttatják őket. A zsidó vallás véres rituálékon alapuló erkölcstelenség, a zsidóságot az „örök összeesküvés” forrasztja egybe, amúgy pedig a nácikhoz hasonló rasszisták.
Az iszlám antiszemitizmus szándéka egyértelmű: Izrael állam delegitimálása és a zsidó nép dehumanizálása. Vagyis a küzdelem nem Izrael állam politikájával, s nem is a cionizmussal, hanem a természetétől fogva, azaz fajtáját tekintve bűnös zsidósággal szemben folyik.
Ahogy azt Naszr Alláh, libanoni vallástudós, a Hezbollah egykori vezetője világossá tette: „Ha keresnénk a világon valakit, aki gyáva, megvetendő, lelkében, elméjében, ideológiájában és vallásában erőtlen, nem találnánk senki más effélét, csak a zsidót. Ugye, érthető voltam? Nem izraelit mondtam!”
Végezetül nincs mód beszámolni arról, hogy a számok tükrében mennyire terjednek az antiszemita nézetek a muszlimok körében. Jóllehet a muszlim országokban 1945-ben még 850.000 zsidó élt, ami mára a diszkrimináció, a pogromok, a kiutasítások vagy a fizikai atrocitások következtében 6000 alá süllyedt, az antiszemita attitűd mégis feltűnően magas: a különböző módszerekkel végzett vizsgálatok szerint 70-től 98 százalékig terjed, ám figyelemre méltó, hogy az Izraelben élő muszlimok között mindössze 35 százalékos.
Az EU-ban élő muszlimok körében szintén rendkívül magas az antiszemita érzület a lakosság egészéhez képest: míg például az Egyesült Királyságban a 2010-es évek közepén mértek szerint a zsidók elutasítottsága 47 százalékos, a nem muszlim lakosság körében mindössze 7 százalék, s a belső arányok ehhez hasonlóak voltak Franciaországban és Németországban. Mára azonban minden felmérés romlásról tanúskodik, s a Hamász október 7-i terrortámadását követően a nagy muszlim népességű EU-s tagországok mindegyikében drámai módon megemelkedtek az erőszakos antiszemita cselekmények: Németországban 240, az Egyesült Királyságban közel 700, Franciaországban 400, Ausztriában 300 százalékkal, de az USA-ban is 400 százalékkal nőttek az antiszemita megnyilvánulások.
Mindenesetre úgy tűnik, igazat adhatunk a szíriai születésű, nyugat-európai és USA-beli egyetemeken iszlámot és közel-keleti tanulmányokat oktató német professzornak, Bassam Tibinek, aki egy ideje következetesen az európai antiszemitizmus iszlamizálódásáról beszél.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2023. november 18-án.
