Kocsis Máté „Védvonal” néven új kezdeményezést hirdetett meg, arra hivatkozva, hogy a Fidesz támogatóit a választási vereség óta zaklatás, fenyegetés és erőszak éri. Orbán Viktor ehhez csatlakozva azt írta: „Árad a gyűlölet és az erőszak”, ezért megalakítják a Védvonalat.
A vereség elfogadása a demokrácia egyik legkomolyabb erkölcsi próbája. Nem a győzelem pillanatában derül ki, ki demokrata, hanem akkor, amikor elveszíti a hatalmat. Amikor már nem ő nevezi ki az intézmények vezetőit, nem ő osztja az állami erőforrásokat, nem az ő médiagépezete harsogja a napi igazságot, nem az ő emberei döntenek egzisztenciákról, pályázatokról, kinevezésekről, karrierekről, nyilvánosságról és ötszáz évre való titkosításról. A demokratikus kultúra ott kezdődik, ahol a vesztes képes belátni: a választók döntöttek, és ez a döntés legitim. Az eredmény nem „a gyűlölet elszabadulása”, hanem politikai ítélet.
Orbánék most pontosan ezt az erkölcsi pillanatot próbálják megsemmisíteni.
A „Védvonal” bejelentése első pillantásra védekező gesztusnak látszik. Zaklatott, üldözött, megbélyegzett emberekről beszélnek, akiknek oltalomra van szükségük. A szöveg azonban valójában nem a félelem csillapításáról szól, hanem a felelősség előzetes átírásáról. Arról, hogy a választási vereségből ne politikai következmény legyen, hanem üldöztetéstörténet. Hogy a következő hónapokban minden jogi eljárás, minden vizsgálat, minden számonkérés, minden nyilvánosságra kerülő ügy már eleve ne a tizenhat év hatalmi rendszerének következményeként jelenjen meg, hanem egy bosszúszomjas tömeg tomboló erőszakaként.
Ez a konstrukció rendkívül tudatos. Azt készíti elő, hogy ha egykori döntéshozókat vizsgálni kezdenek, ha korrupciós ügyek kerülnek elő, ha közpénzek eltűnéséről, állami megrendelésekről, klientúrahálózatokról, politikailag motivált kinevezésekről, intézményi visszaélésekről, médiamanipulációról vagy hatalommal való visszaélésről indulnak eljárások, akkor ezek ne önmagukban álljanak a nyilvánosság előtt, hanem már előre be legyenek csomagolva a „meghurcolás”, „liberális terror”, „politikai bosszú” és „gyűlöletkampány” narratívájába. Vagyis még azelőtt meg akarják írni a saját ártatlanságuk történetét, hogy a kérdések egyáltalán elhangoznának.
Ez a módszer ismerős minden autoriter rendszer történetéből. A hatalom addig természetesnek tekinti saját erejét, amíg birtokolja azt. Aztán amikor elveszíti, hirtelen felfedezi az emberi jogokat, a politikai méltóságot, a zaklatás elleni védelmet és a jogállami érzékenységet. A huszadik századi diktatúrák pontosan így beszéltek: a saját megtorló gépezetüket mindig védelemnek nevezték. A bolsevik terror a „nép ellenségei” ellen védekezett, a sztálini perek „összeesküvéseket” lepleztek le, a náci hatalomátvétel pedig a Reichstag-tűz után a rend és a nemzet védelmére hivatkozva számolta fel a szabadságot. A tettes előbb sebet rajzol magára, aztán erre hivatkozva kér felhatalmazást az újabb erőszakra.
Az a politikai közeg, amely tizenhat éven át napi szinten működtette a karaktergyilkosságot, amely ellenségképekből élt, amely embereket bélyegzett hazaárulónak, idegen ügynöknek, nemzetellenes alakoknak, amely egész társadalmi csoportokat tett központi gyűlöletkampányok célpontjává, most hirtelen úgy beszél, mintha a magyar történelem legvédtelenebb kisebbsége volna.
Pedig a társadalom nem most tanulta meg a félelmet. A félelem nyelvét éppen ez a rendszer írta bele a mindennapokba. Tanárok, újságírók, bírák, filozófusok, kutatók, egyetemi emberek, civil szervezetek, művészek, önkormányzatok, vállalkozók hosszú éveken át pontosan tudták, mit jelent szembekerülni a politikai akarattal. Mit jelent, amikor telefonok indulnak el, pályázatok tűnnek el, támogatások szűnnek meg, pozíciók omlanak össze, sajtókampányok indulnak, vagy egyszerűen csak megszűnik körülöttük a levegő. A rendszer normális menetű kormányzás helyett félelmet szervezett, mindennapi működésmódként.
És most ugyanez a politikai világ próbálja elhitetni, hogy ő áll a történelem üldözött oldalán.
A Biblia egyik legerősebb politikai mondata éppen erről szól. Acháb király Illést nevezi Izrael megrontójának, holott a romlás az ő udvarából, az ő hatalmából, az ő döntéseiből árad (1Kir 18,17-18). A történet lényege: Acháb király a válság okát Illésre hárítja, mintha a próféta volna az ország bajainak okozója. Illés viszont visszafordítja a vádat: a romlás oka a királyi hatalom hűtlensége, Baál-kultusza és politikai-vallási korrupciója. Ez a hatalmi hazugság ősi szerkezete: a hatalom saját bűnének következményét rávetíti arra, aki kimondja a bűnt.
Az unalomig megszokottan militáns „Védvonal” szó felettébb beszédes. A demokratikus vereség nyelve helyett ostromállapotot idéz, frontvonalat húz, ellenséget nevez meg, vagyis ott folytatja, ahol abbahagyta: háborús pszichózist épít. Nem veszi figyelembe a választók döntését és nem néz szembe a következményekkel, helyette azt mondja: támadás alatt állunk. A választás eredményére így utólag árnyék vetül: a társadalmi elégedetlenség, a politikai tisztázás igénye és a jogi számonkérés követelése nem egy kifosztott és megalázott ország jogos igényeként, hanem felkorbácsolt, bosszúszomjas gyűlöletként jelenik meg.
Ebben rejlik az egész konstrukció igazi cinizmusa: előre delegitimálni szándékoznak minden jövőbeni számonkérést. Azt akarják sugallni, hogy velük szemben nem igazságszolgáltatás és nem jogi vizsgálat zajlik majd, hanem bosszú és üldözés. A politikai felelősségre vonást lincshangulattá próbálják változtatni.
Így viselkedik a Fidesz, amikor a tizenhat éven át működtetett félelemgépezet egyszer csak saját múltjának bizonyítékaival találja szembe magát: mielőtt számonkérnék, üldözöttnek nevezi magát. Mielőtt még kérdőre vonnák, megpróbálja áldozattá avatni önmagát. Mielőtt még megszólalnának a dokumentumok, a tanúk, a számok és a tények, már felépíti a saját mártírológiáját.
A „Védvonal” valójában nem védelem, hanem politikai menekülőfolyosó. A felelősség elől.