Ma reggel egy berlini barátommal, A.-val váltott leveleink egyikében – ezek a levelek az utóbbi napokban megszaporodtak – A. egyebek mellett emlékeztetett arra, hogy épp most van a Charlie Hebdo elleni merénylet évfordulója.

Valóban! Tizenegy év telt el. (2015. január 7-8-9.) Ennyi idő elég ahhoz, hogy egy esemény történelmi ténnyé váljon, és ahhoz is, hogy kiderüljön: mi maradt meg belőle bennünk, és mi kopott el közben körülöttünk.

2015 januárjának három napja mélyen beleégett az akkori (!) Európa politikai és erkölcsi tudatába. A Charlie Hebdo szerkesztőségében elkövetett mészárlás nem csupán embereket pusztított el, hanem jelentésadást követelt. A támadás értelmezési vákuumot nyitott: rajzokért, szavakért, szatíráért öltek. A gyilkosok nevén nevezték tettüket, és ezzel egy egész kontinensnek tettek fel kérdéseket.

Karikaturisták, újságírók, rendőrök haltak meg. Másnap egy rendőrnőt gyilkoltak meg. Harmadnap túszdráma bontakozott ki, majd újabb kivégzések a Hyper Cacher kóser boltjában. Zsidó vásárlókat öltek meg pusztán azért, mert zsidók voltak. A három nap mérlege tizenhét halott és egy társadalom, amely hirtelen ráébredt: nincsenek kész válaszai.

A közbeszédben valódi vita indult. Szólásszabadságról, vallásról, blaszfémiáról, provokációról, erőszakról. A Je suis Charlie – ez a későbbiekben annyiszor lejáratott, elkoptatott, közösségi fórumok által diktált megfelelési kényszereknek alárendelt, s végül mindenre és semmire használt formula – akkor még nem puszta együttérző gesztus volt, hanem kollektív önazonosítás: annak kimondása, hogy a nyugati demokráciák alappillérei, a vélemény-, a sajtó- és a szólásszabadság akkor is védendők, amikor kényelmetlenek, sértők, irritálók, vagy egyszerűen nem egyeznek a mi ízlésünkkel

A következő években a terror újra és újra visszatért. A Bataclan, Nizza, Barcelona, Berlin, Manchester stb. nevei gyorsan egymás mellé kerültek. A sokk fokozatosan kezelhetővé vált. A gyász renddé szerveződött. A politikai nyelv technikaivá vált: terrorelhárítás, megfigyelés, kockázatelemzés, hatáskörbővítés. A szabadság többé nem eszményként jelent meg, hanem menedzselendő kockázatként.

A terror így vált a politikai cinizmus nyersanyagává. Nem keltett már valódi botrányt, hanem lehetőséget teremtett: törvényalkotásra, rendpárti fordulatokra, figyelemelterelésre. A félelem intézményesült. Az európai közbeszéd – az úgynevezett „független sajtóval” az élen, Londontól Párizsig, Berlintől Budapestig – szépen megtanulta, mikor kell megszólalni, milyen tónusban, és mikor kell lezárni az ügyet.

És most nézzünk körül.

Az elmúlt időszakban Európa utcáin és terein molinók ezrei jelentek meg Free Palestine felirattal. Ezek alatt gyakran elmosódott a terror ténye, relativizálódott az erőszak és Izrael – a terrort elsődlegesen elszenvedő állam – vált a morális vádiratok célpontjává. Csecsemők, terhes nők, idős emberek meggyilkolása kontextust kapott. A mészárlás narratívába rendeződött.

Miért is? Elsősorban azért, mert Izrael – és itt idézem azt a magyar szerzőt, aki 2014-ben még keményen Izrael-ellenes, antiszemita förmedvények sokaságát ontotta, mára pedig a politikai széljárásnak megfelelően „megjavult”, és ellenkező téziseket vet papírra – akkor így írt a gázai helyzet apropóján: „Izrael téved, ha azt hiszi, hogy az idők végezetéig felmentése lesz mindenre Auschwitz miatt.”

Vagyis a világ mára megkönnyebbülten konstatálja, hogy Izraelnek „nem lehet további felmentése”. Így a woke, a cancel culture, a baloldali progresszió és a pro-palesztin eszmeiség koalíciója Izraelben – és tágabban a zsidóságban, bárhol is éljen, akár Európában, akár Izraelben, akár az USA-ban vagy Ausztráliában, akár Kohn Robinsonként egy magányos szigeten – látja és láttatja a fő bűnöst: a fehér gyarmatosítót, neokolonialistát, elnyomót, rasszistát, korunk új náciját, a kapitalista-imperialista háttérhatalom pénzeszsákját, a bűnös tőkés világ perszonifikációját. Azt az ellenséget, akivel szemben fellépni nemcsak megengedett, hanem erkölcsi kötelességnek tüntethető fel – lásd a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei legújabb recepcióját.

És mindeközben – ezzel egy időben – Irán utcáin nőket, fiatalokat, diákokat lőnek agyon, mert élni akarnak. Mert nem hajlandók egy sötét, brutális, teokratikus diktatúra engedelmes testei lenni. Mert jogokat, méltóságot, szabadságot követelnek. Nem szlogeneket, nem narratívákat, hanem emberhez méltó életet.

És mindeközben a demokratikus világ hallgat. Hallgat a politika, hallgat a függetlennek nevezett sajtó, hallgatnak az utcák és terek. A molinók eltűntek, a hashtagek elmaradtak, a megszokott szolidaritási rítusok nem aktiválódnak. Mintha nem történne semmi. Mintha nem nőket, fiatalokat, diákokat lőnének agyon azért, mert élni, gondolkodni, dönteni akarnak. Pedig, ha ma létezik mondat, amely valódi erkölcsi súlyt hordoz, akkor ez az: Free Iran. Ezt a mondatot kellene kimondani, újra és újra, Párizs és Berlin, London és Amszterdam, Brüsszel és Madrid, Barcelona és Budapest utcáin és terein. Nem pusztán miattuk – bár elsősorban miattuk –, hanem magunk miatt is: a saját szabadságunk és méltóságunk védelmében. Jelzésként önmagunk felé, és jelzésként másoknak is, hogy nem felejtettük el azt az értékrendet, amely egykor a nyugati világot nemcsak meghatározta, hanem értelmezhetővé és védhetővé tette.

Mert ahol ez a mondat nem hangzik el, ott nemcsak az iráni nők maradnak magukra. Ott a szabadság nyelve kopik el végérvényesen – és vele együtt az a közösség is, amely valaha képes volt kimondani: nem minden elfogadható, nem minden relativizálható, és nem minden hallgatható el.

Csakhogy ez a mondat – Free Iran! – kényelmetlen. Nem illeszthető be könnyen geopolitikai narratívákba. Nem használható pózolásra. Kimondása valódi állásfoglalást követelne egy teokratikus diktatúrát illetően – és egyértelmű szolidaritást azokkal, akik saját életüket kockáztatva állnak vele szemben.

Ez a hallgatás első pillantásra értelmezhetetlennek tűnik. De talán mégsem. Ha Izrael a világ legnagyobb ellensége, a liberális demokráciát fenyegető legfőbb veszély, az újra feltámadt, mindent fojtogató polip, akkor logikailag következik, hogy Irán – Izrael legádázabb, legkíméletlenebb ellensége, amely az izraeli állam megsemmisítését saját politikai teológiájának középpontjába emelte – ebben a torz erkölcsi képletben felmentést kap. Az ellenség ellensége baráttá válik. Vagy legalábbis: nem érdemel figyelmet. (Innen válik érthetővé az a feltűnően hűvös, szinte zavart visszafogottság, amellyel a demokratikus világ tudomásul vette – de örömmel semmiképp sem üdvözölte –, hogy annak az országnak, Venezuelának a vezetőjét, amely hosszú éveken át átjáróházként, kiképzési terepként és hadi infrastruktúraként szolgált az Izrael ellen fellépő iráni terrorszervezetek, a Hezbollah és a Hamász számára, egyszerűen levették a politika színpadáról. Mintha nem lett volna illendő együtt örülni a venezuelai milliókkal annak, hogy egy különösen sötét diktátor, aki a terror működésének szabad teret engedett, végül eltűnt a hatalomból.)

A Charlie Hebdo évfordulója ezért nem puszta megemlékezés. Emlékeztető. Arra, hogy volt idő, amikor a terror még kérdéseket tett fel, és volt bátorság ezekkel a kérdésekkel szembenézni. A terror ma már nem kivételes morális kihívásként, hanem kommunikációs eseményként jelenik meg, amelynek kezelésére bevett politikai és médiagyakorlatok állnak rendelkezésre.

Ez a rutin – kétségtelenül – kényelmes és – kétségtelenül – erkölcsileg pusztító.

Az iráni tiltakozások iránti érdektelenség nem véletlen, hanem annak a szelektív érzékenységnek a következménye, amely ma a demokratikus világ nyilvános szolidaritását vezérli.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. január 9-én.