Bach még „legmélyebb tisztelettel” és „legalázatosabb engedelmességgel” fordult a brandenburgi őrgrófhoz, s azt kérte, hogy a fejedelem ne ítélje túl szigorúan művei „tökéletlenségét”. A Brandenburgi versenyek lényegében zeneszerzői álláspályázatként is olvashatók. Schubert életének nagy részében szegény volt, barátoknál lakott, sokáig saját zongorára sem jutott. Vivaldi patrónus nélkül halt meg Bécsben. Muszorgszkijt felőrölte a nyomor, az alkohol és az elhagyatottság. Smetana süketen, betegen, megalázó anyagi gondok között élte utolsó éveit. Bartók New Yorkban, betegen és elszigetelten kapott életmentő megbízást Koussevitzkytől. Liszt Ferenc pedig úgy lett európai világsztár, hogy előbb a zongorát emelte démoni, szinte emberfölötti hangszeres rangra, majd vagyonának és tekintélyének jelentős részét másokra, intézményekre és ügyekre fordította.
Mága Zoltánnak viszont nem Bach alázata, nem Schubert nyomora, nem Bartók tragikus méltósága, nem Liszt gigászi tehetsége jutott. Neki minisztériuma lett. A magyar állam 3,3 milliárd forintból hangolta föl az udvari hegedűt. És persze ott a kísérőzenekar is: Ákos, a nemzeti melankólia számlaképes metafizikusa; Nagy Feró, a rendszerlojalista konformpunk, aki végül eljutott az államilag hitelesített és miniszterelnökileg jóváhagyott lázadásig; Tóth Gabi, a megtérés popliturgikus bizonyítéka. A hatalom így teremt magának saját zenetörténetet: Bach helyett pályázati mellékletet, Liszt helyett lojalitási indexet, Bartók helyett kommunikációs háttérzenét. A partitúrát már nem komponálják, hanem minisztériumi előterjesztésként nyújtják be.
A zenetörténet mecénásnak nevezi, amit idehaza hatalmi kegynek kereszteltek át. Zenei karrier? Nem. Közpénzből aranyozott udvari szolgálat.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 14-én.
