Varga Judit diszkrét eleganciával és elegáns visszafogottsággal tette közzé, hogy „különleges élmény volt hivatali elődömnek, Deák Ferencnek, a haza bölcsének… házába ellátogatni.” És a nyomaték kedvéért egy szép fotót illesztett oda önmagáról: állát légies finomsággal ujjaira támasztva, messzi távolba tűnő szép szemeinek világa, a gondolkodó, a mai haza bölcse, Mona Lisa sejtelmes mosolyával, a cinquecento ködszerű, fátyolos átmenetével, a sfumato eljárásával, valamint a fény és az árnyék ellentétének harmóniába simuló, chiaroscuro technikájával: a fekete ruha hátteréből felsejlik a felkaron nyugodtan elpihenő másik kéz, a vállakra omló haj az arcnak fátyolszerű tisztaságot kölcsönöz, vita contemplativa, egy elkalandozó játékos tincs, vita activa.
Háttérben, sejtelmes félhomályban az elmosódó feszület, minden kontúros matériától mentesen, inkább csak gondolat, érinthetetlen, megfoghatatlan lelkiség, tiszta spiritualitás, a megtestesülésnek, az áldozatnak és a feltámadásnak a misztikája, anyagtalanság, noli me tangere (ne érints engem – János 20,17).
Csakhogy van itt egy kis gond! Ha a roppant puritánra szimplifikált környezetben a „hivatali előd”, a kolléga lett megidézve, épp a feszület előtt merengve, akkor segítenék Varga Juditnak, s magam is megidézném a „hivatali elődöt”, mit is mondott az állam és az egyház közti viszony szabályozásáról az 1873. június 28-i nagy egyházpolitikai beszédében, amit politikai végrendeleteként tartanak számon, s amelyben világossá tette, mit gondol vallási és lelkiismereti szabadságról.
A kolléga a separatióról beszélt, állam és egyház elválasztásáról, s egyebek között a következőket mondotta volt: az állam és az egyház viszonyát illetően „két egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik: az egyik az amerikai, a másik az európai. Az északamerikai államok törvényhozása… azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék… Európában… a kereszténységnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a státus (állam) minden intézményével, és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek…. Az én nézetem… az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait, amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a státus föntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a czélt mindig szem előtt tartom és minden lépést, mely afelé vezet, pártolok; de nem pártolok semmi oly lépést, mely attól eltávolít.” (Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894. II. kötet, Budapest, Boruth E. Könyvnyomdája, 1894. 181-182.)
S még azt is elárulom a hivatali utódnak, a XXI. századi haza bölcsének, hogy mindezt azért vallotta oly erővel Deák Ferenc, a „hivatali előd”, mert elhíresült jelszava imigyen hangzott: „szabad egyház szabad államban…” Nem pedig úgy, hogy „szolga egyház rab államban”.
Nos, a hivatali utódnak ezen tényleg érdemes még merengeni egy kicsinyt.
A szerző Facebook-bejegyzése 2021. december 18-án.
