Tényállás: a szobrász ül a kávéházban, a felesége telefonhoz hívja. A telefonnál egy másik úr van, aki, mikor hallja, hogy egy női hang kéri a szobrászt, így szól: – Á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom Bubánat utca 2., harmadik emelet 4. Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy még mondja: – Hallja, téved, én a szobrász felesége vagyok.
A sértés megtörtént, s míg a szobrász felesége tudta, hogy őt Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4. sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg. De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután, telefonon elmondta a történteket, kivitte a kávéház közepére a tanárt, és ott négy pofont adott neki, szűrve, habbal, minden nélkül.
Úgy kell a tanárnak! úgy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bújjék az ennyire éhes férfiba, aki a telefonkagylót is fülön ragadja, hogy kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon. Ugyancsak ördög bújjék az ilyen civil emberbe, akit e szó, modell annyira megszédít, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá: megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejű ember, aki egy pillanat alatt tíz évre való vigyázatlanságot tud kifejteni, s már meg is nevezi magát, valósággal felírja a címet az arcára, hogy a levegőben úszó pofonok valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, amiben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált vadállatok vagyunk, hogy egész nap mederbe van szorítva a modorunk, hogy szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien úgy állunk az élet nagy spejzában, mint a pergamentpapírral bekötött, erjedő dunsztos, amely kikívánkozik az üvegből, de muszáj hogy békével megmaradjon.
Mily ritkán is verekszünk mink, derék kultúremberek! Ezért örülünk, mikor egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitűnő francia színészek milyen nagyszerűen rúgják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe kell erőszakkal visszagyömöszölni.)
Emelem tehát poharamat, a távollevő egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott. De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen. De vájjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes asszonnyal, modellnek nézem, a lakásomra hívom s megkapom a pofont, még mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell. Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit, aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki modell, azt csakugyan hívhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával dolgoztam. Vannak filozófusok, egyiknek a nevét tegnap olvastam, de már elfeledtem, akik szerint a hibás logika bűn. Kérdés azonban, hogy olyan bűn-e, amelyért pofon jár? Nem valószínű. Azután: lehet-e megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a sértést, a szóbelit, így lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről egyrészt én tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat is tudja, de én az illetőről mégis azt állítom, hogy nem-ez és nem-az, és nem ilyen, hanem amolyan. Vagyis: személyes jellegét és közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzítom. Amit azonban nem ismerek, azt nem torzíthatom el. Amíg valakiről nem tudom, hogy kövér, addig, ha azt állítom róla, hogy sovány, csak helytelent állítottam, s nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé.
Úgy nézem, hogy ez a tanár úr esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak fikció volt. A fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek igazi pofonok.Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például pofont kellett volna ígérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli. Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét minek sem vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem kaphatott.
Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást, mert, íme, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont.
Tehát a föld gömbölyű, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis rendben van. Rendben. Mert kifelejtettem belőle, hogy az egész a budapesti telefonnal kapcsolatban történt. S aki a telefonfülkében áll, az, szegény, beszámíthatatlan. Nem tudja, mit beszél, és nem tudja, mit hall. Szerelmi őrület is kitörhet rajta. Hogy egy csókot kér, és három pofont kap? Nem csodálatos. Az sem volna csodálatos, ha három pofont kérne s hibás kapcsolás következtében mindössze egy csókot tudna kapni. Az vesse az első követ rá, aki a kagylóval nem akarta még agyoncsapni a szekrényt, és a kanálba, amelybe beszélni kellene, nem akarta belefojtani a telefonkisaszszonyt. Legyünk elnézők. Mindnyájan halandók vagyunk a mi Urunk, a Központ színe előtt. Halló, színe, nem szive. Nem címe, nagysád, nem, hanem színe. Igen, igen, az: a Központ színe előtt.
Gábor Andor: Mit ültök a kávéházban? Dick Manó, 1914.
