Altató

Pihennek már az emberek,
Aludj, aludj, nyűgös gyerek.
Aludj, aludj, ne kérj, ne várj,
ölelni lágyan kart ne tárj.

Aludj, aludj, ne nézz, ne láss,
Ne keljen benned lázadás.
Mert szived lassanként ki-ég,
Mert életed már nem tiéd.

Mert életed már nem tiéd,
S most éled minden senkiét.
Azt éled, ami ragadék,
Mert szétszórtad a magadét.

Szétszórtad mint a szemetet,
S már csak szemeddel temeted.
Aludj ! feledd a múltadat,
Félúton félre-hulltodat.

Feledd, hogy nincs jövő-utad.
Mely ösvény végén célt mutat.
Feledd el tikkadt tájadat,
Szomjan szikrázó szájadat.

Csititsd felhörgő véred’ el,
Hisz vágyadat nem éred el.
Nem éred el! Hiába futszI
Aludj! Aludj!
Aludj, ha tudsz

(Kifelé a ködből, 1917-1919)

Látomás

. . . És most már minden, minden vérbe ful,
Meg nem marad se lomb, se szár, se tő,
Elmúlik minden, múlhatatlanul,
Mert most már semmi meg nem menthető.

Siket kövek ti, tompa emberek,
Már nem segit sem törvény, sem sereg,
Császár. . . és nép. . . és cirkusz. . . és kenyér. . .
Hiába minden: Róma már nem él!

Hány év? Ne számold! Soknál kevesebb,
A terminust hiába keresed,
Végzett múlt számot kattog untalan:
Jövendő Végzet még dátumtalan.

Hogy sírni kell-e? Sírj, ha jól esik!
Ujongni kell-e? Tedd, ha lelkesít.
A sziklának, ha hegyrül görg alá,
Mindegy: hogyan néz fel nézője rá.

Ha gyáva volnál: futhatsz, mint a nyúl;
Ha hős vagy: állhatsz mozdulatlanul;
E völgytorok, melyből nincs ut ki már:
Minden göröngy alatt csak sirt kínál.

A temetőt, mely nyílt alattatok,
Nem látjátok még most se? Vak vakok!
Én látom s búgom messzi-hallhatón
Búcsúztatóm tinéktek s haltatóm.

A csend kiömlik s széjjel-harsonáz,
A méz ecetté lesz, levál a máz,
Lehullik érett s éretlen szeder,
A jó a rosszal együtt süllyed el.

Hiszed, vagy nem hiszed? Mit bánom én!
Mért szánnálak? Magam’ se szánom én!
Szelid te nem vagy s nem vagyok vad én:
Te én-miattam és miattad én!

Szeretsz? szeretlek? — már késő zenék,
Be fogja nyelni néma sirfenék,
Már gyűlölhetjük egymást késhegyig:
A rothadás barátokká vegyit.

Mert most már semmi meg nem menthető,
Elmúlik minden, múlhatatlanul,
Meg nem marad se lomb, se szár, se tő,
.. . És minden, minden, minden vérbe ful

(Az én hazám, 1920)

Miért?

Mily szégyen élni s nem kiáltani,
hogy minden, ami történik velünk,
csak álom-film, káprázat-valami,
mely eltűnik, ha jő a reggelünk!
Mily szégyen megnyugodni s nézni csak,
vagy nézni sem, csak tudomásul venni:
ez ágyú, ez kard, ez rohamsisak,
gyerünk tovább, majd más segít rajt’, nem mi!

Mi lett belőlünk ? és az, ami lett,
hogyan lett? mért lett? Gyilkos változás!
Ember vagy? Hallasz? Nem? Hát nincs füled?
Nincs benned egy csipet csodálkozás?
Amit léleknek mondtak, az mi most?
S mi tudja érdekelni, mondd, mi tudja?
Szemed hogy’ lásson írott papirost,
ha nem döfi át a gyötrelmek rúdja?
Mind az, mi van, oly kínos esztelen,
oly össze-vissza, oly határtalan;
a jég hátán sétál a meztelen,
s nem mondja senki: „ez ruhátalan!“
A körmök alá verik a szeget!,
s hogy fáj ez, arról már nem is beszélnek,
ezer halál ül minden perc megett,
s az emberek csak élnek, élnek, élnek!

Nincs összefüggés, nincs emlékezet,
gondolkodás nincs és nincs gondolat;
siető lábak, kapkodó kezek,
fejetlen testek, fejfedők alatt;
cvikker mögött nincs szem, s a szem mögött
nincs agy s az agy mögött nincs égi szikra.
Mik hát ez élő s hemzsegő dögök?
ember-vonás, hogy’ hullott arcaikra?

Miért vagyok rab? és te mért vonod
jármod beletörődve? mért tűröd,
hogy minden kínok szijjából fonott
korbáccsal verjen Ringy Pál, Rongy Fiilöp?
Ezért? Ezért a züllött tébolyért?
ezért a rothadt sátán-hányadékért?
ezért az agykirágó vérbajért?
ezért az élétfojtó árnyékszékért?

Az nem lehet! Itt valami varázs
mondott reánk megbénító igét,
merevvé tett pók-lé, kigyómarás,
én nem tudom mi, s nem tudom mikép.
Én csak sikoltok, mert álom-lidérc
szorongat nappal és csalán a párnám,
s talán kihez most szólok: meg sem értsz,
s nem érted, hogy miért e kába lármám?

Nem érted . . . Azt hiszed, hogy túlozok,
Hogy vészharangot húzok egy gyufának,
s kiáltok, mert torkomban hang mozog,
s hangom’ kiadni jól esik pofámnak.
Úgy érzed, hogy beszédem csak potya,
nem érted, hogy mért ordítok, nem érted!
S én nyiva, mint egy elrúgott kutya,
viszem sarokba fájdalmamat érted.

(Mert élni szégyen s nem kiáltani, Bécs, 1923)

Megvertek egy asszonyt

Előbbre zökkent a történet egy nappal. . .
Megvertek egy asszonyt, korbáccsal, kardlaopal.
Lázadt a rend ellen, vágott nyelve éle,
Férfiak verték meg, mert nem bírtak véle.

Férfiak verték meg, fegyveres legények,
Szabályos rend földjén szabályos növények.
Lázadozok ellen kell valamit tenni:
Megverték az asszonyt. Mi van ezen? Semmi.

Hárman voltak. Harman. S az asszony csak egy volt,
Hármuknál korbács-szijj, kard-él, szuronyhegy volt,
Hárman azt az egyet megölhették volna:
Nem lett volna bajuk, ha megtették volna.

De mégse tették meg, mert gyöngének vélték,
Gyengéden kezelték. Asszony: hát kímélték,
Korbáccsal, kardlappal megverték csupáncsak . . .
Egy szóval is ezért valakit én bántsak.

Nem teszem. Mért tenném? Csak mondom magamban,
Csak mondom magamban, valamig szavam van;
Csak súgom magamban, makacs sustorgással:
Megvertek egy asszonyt, kardlappal, korbáccsal.

S amíg én lehellek s amíg ti leheltek,
Nektek is csak mondom: Egy asszonyt megvertek.
Itt olyan világ van, hogy itt asszonyt vernek,
Birtoklói rendnek, törvénynek, fegyvernek.

Hárman, tizenhárman, ezren és tízezren
Asszonyokat vernek s pillájuk se rezzen;
őrei törvénynek, rendnek és fegyvernek
Gyereket gyilkolnak, asszonyokat vernek.

Gyereket gyilkolnak, nem zord ítélettel,
Csak halkan, csak simán: tejetlen élettel. . .
Asszonyt csak megvernek, nőt csak korbácsolnak,
Férfinak bitófát, magasat, ácsolnak.

Gyerekeknek munka, gép körül ácsorgás,
Asszonynak már’több kell; kard lapja és korbács,
Bitófa, gépfegyver csak férfinak jár ki…
Van itten beosztás, láthatja akárki.

Kezelik a rongyost, kardlappal, korbáccsal,
Bilinccsel, kötéllel, vaslánccal, vasráccsal. . .
Fenntartják a rendet; megnyugtatnak benne,
Hogy meg se is kérdezd: Hátha máskép lenne?

Nincs máskép. Csak igy van. Asszonyokat vernek,
őrei törvénynek, rendnek és felvernek.
Nincs máskép. Csak igy van. Mivel igy volt máig.
S azt mondják, hogy igy lesz. Ugyanigy. Sokáig?

Mozdulni, indulni, nem sirni, nem tűrni!
Szabályt, ‘törvényt, rendet magad alá gyürni!
Történet tempóját ököllel sürgetni!
Vérrel a világot tisztára fürdetni!

Sokat kell szenvedned tavaszodér’

Sokat kell szenvedned tavaszodér’!,
Hosszúak teleid, alszik a vér,
halkul a szívverés, fogy az erő,
visszarogy mind, ami égretörő.
Rossz-szagu odúban lassú napok,
levegőd piszoktól szűrve kapod ;
idétlen időben tesped a tér . . .
Sokat kell szenvedned tavaszodér’.

Lágyul a levegő, füstöl a föld,
fa bőre ragyogó ripacsot ölt,
rohan a rögökön barna bogár,
bizsgeti, nyüzsgeti sárga sugár,
hant alól hemzsegő munka zihál,
lányölet szerelem csókra csikál,
virággal virgatja véred’ a rét,
éled az életet, éled a lét.

Szivednek elfogyott egyik fele,
életed elfogyott, törődj bele!
Holtaid maradtak jégrög alatt,
sződd tovább mégis a létfonalat!
Szenvedés szántott rád szürke redőt,
félholtan kaptad a tavaszidőt’,
Megéri! Megéri! Mindent megér!
Sokat kell szenvedned tavaszodér’!

Épül a barikád, épül a sánc,
zendül a nóta és lendül a tánc!
Fojtani, fékezni, nincs hatalom:
tavasz van, tavasz van: forradalom!
Köpül a gépfegyver, ágyú döbög,
robbanás rendíti szét a rögöt,
Haldoklók hörögnek, csorog a vér,
Megéri! Megéri! Mindent megér!
Sokat kell szenvedned tavaszodér’!

(A többi év 1924 után, Bécs, Berlin, Párizs)

Forrás: Gábor Andor Összegyűjtött költeményei „NEMZETKÖZI KÖNYV“ MOSZKVA
1940

Gábor Andor, születési nevén Greiner Andor (Újnéppuszta, 1884. január 20. – Budapest, 1953. január 20.) Kossuth-díjas magyar regényíró, költő, műfordító, humorista, publicista, dalszövegíró.
Kalandos élete, polgári származása és életvitele, kommunista elkötelezettsége mellett szinte átfoghatatlan életműve őrzi emlékét (versek, regények, novellák, humoros írások, operett- és kabarészövegek stb.)
A Ludas Matyi magyar szatirikus hetilap volt 1945 és 1993 között. Alapítását 1945 januárjában engedélyezte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány. Nevét Gábor Andortól kapta, aki 1950 és 1953 között főszerkesztője volt. Utódai: Tabi László (1957–1976), Árkus József (1976–1990). Dluhopolszky László (1990–1992), Szuhay Balázs (1992–1993) A Ludas Matyi történetének jó részében a Kádár János nevével fémjelzett kommunista rezsim „hivatalos” humorának fő sajtóterméke, évtizedeken keresztül az ország egyedüli vicclapja volt.