Bayernak kifejezetten van humora. Olyan, amilyen, “ű tudja”, mondaná Matula bácsi, de számomra igenis van. Az egyetlen olyan ember abban a brancsban, aki jó alkut kötött az ördöggel. Még előleget is adhatott, nagyvonalúan, előre az egész lelkét, de cserébe kapott egy hordónyi észt és hozzá két hordónyi cinizmust. Tehetsége addig is volt.
Nos hát, katolizált. Hogy milyen hitbéli megfontolások vezették, nem tudom, erről szívesen beszélgetnék vele egyszer, akár nyilvánosan is, elképzelem, hogy ránézett barátja/patrónusa, a capo di tutti capi kezében levő kenyérre (még mielőtt a mangalicakatona rákerült volna), és a homlokára csapott: “Ó, én tinó! Hát hogyan is hihettem eddig a consubstantiatioban, amikor napnál is világosabb, hogy a transsubstantiatio a keresztény miseáldozat lényege! Amelyben a szereztetési igék hatására az ostya – kenyér – és bor teljesen átlényegül Krisztus testévé és vérévé! Nem csak ‘ott van’, alatta, fölötte, mellette!” A Fenevadon lovagló babilóniai parázna, aki a lutheri Biblia illusztrációjában véletlenül pápai tiarát visel a fején, és véletlenül a katolikus egyházat szimbolizálja, közönséges szentséggyalázás, döbbent rá rémülten. “De mi közöm nekem Lutherhez?” – tehette fel a kérdést magában. “Hiszen én evangélikus vagyok!” – sápadt el a felismeréstől. “Bizony, Zsoca” – nézett rá szigorúan a Főnök, és letörölte szájáról a zsírt. “Az ördög szekerét tolod. Meg is tudom nevezni neked az ördögöt, ha akarod.” “Az a demens vénember” – kapaszkodott meg a viaszosvászon terítőben Zsolt.
“Mármint nem az, hanem az.” “Látod, én már huszonöt éve elküldtem hozzá Anikót, hogy ha lehetséges, még a keresztelést is radíroztassa ki, a kánonjog szerint persze mindegy, elismerik itt is, ott is, de valahogy nem mutat jól. A disznó nem volt hajlandó, de megoldottuk okosba. Azóta ezek is vagyunk, azok is, egyedül a pálinka és a kolbász maradt a régi. Savonarola, Borgiák, Kálvin, leszarom, ahogy te mondanád, ha a helyzet úgy kívánja.” “Most rögtön áttérek. Vagyis amint lehet. Szerinted mikor lehet?” “Nézzük csak, mikor ér rá a druszád? Holnap az Állatkertbe hivatalos, beteg a jegesmedve, és már rég szeretett volna ilyet lőni, de holnapután ráér. Keresztelkedned már nem kell, ugye, a többi megvan seperc alatt.” “Nincs előtte valami procedúra? Mármint a hogyishívják előtt?” “Bérmálkozás. Ezt véletlenül tudom, mert azok a f.sszopó tanárok mindig eszembe juttatják. Hittan. Neked nincs. Elvben mintha lenne, de neked nem lesz. Péter elintézi.” “Templomba is kell járnom? Gyónni, meg ilyenek? Neked jó, mert nálatok nem létezik. Mit gondolsz, nem lehetnék inkább református?” “Nem. Az én vagyok. Meg a Gazsi, khmmm. Valami olyasmi. Legyél csak szépen katolikus. A gyónás kifejezetten jót tesz majd neked. Lefoglalunk egy fülkét, only for you, ahogy az angol mondja, és elüldögélsz ott havonta egyszer. Pár óra alatt meg is vagy. Kipihened magad, bűneid megbocsáttatnak. Ki tudja, talán mégis van Isten. Ha pedig nincs, annál jobb. Ennyit csak megér a…”
“Most meg miért fulladozol és csapkodod a térded?” “Eszembe jutott, hogy ki lesz a te micsodád. Bérmakeresztapád. Mert a keresztapád természetesen én vagyok.” “Az micsoda?” “Na, ez az. Ő fog ügyelni, hogy ezentúl le ne térj a hit útjáról. Hogy például ne beszélj csúnyán. Látod, Józsira is ráfért volna.” “És ki lesz az? Bár sejtem.” “Sejtheted is. Még mindig a druszád. De Zsolti elnéző, ne aggódj. Meg le se szar semmit, amit nem lőhet le. Azt még meggyónnia sem kell. Majd elmész vele néhányszor vadászni, és közben megvitatjátok a hitbéli előrehaladásodat.” “Hálás köszönetem, Vitya. Hogyan hálálhatom meg?” “Majd egyszer kérek tőled valamit.”
Forrás: Újnépszabadság