Ha az ember saját járművet használ, ezzel kapcsolatban kötelezettségei is vannak, mert ha ezeknek nem tesz eleget, a járműve bánja – és ezáltal ő is. Sokan talán nem is gondolnák, de mindez vonatkozik a kerékpárokra is. Igaz, az enyém nemcsak egy egyszerű, „mezei” drótszamár, hanem e-bringa, ami véleményem szerint a 20. század egyik leghasznosabb találmánya. Évente kell felülvizsgálatra vinni, hogy a garancia életben maradjon, bár azt is hozzá kell tennem, méter hosszú az a lista, ahol fölsorolják, hogy a garancia mire NEM vonatkozik. Egymilliónál valamivel drágább gép esetén az odafigyelés már a forgalmazó/kereskedő részéről is elvárható. (Két év garancia, fényképes, központi nyilvántartás, törzskönyv stb.) S mert eljött az idő, nyeregbe pattantam, hogy az épp érkező napsütésben betekerjek a megyeszékhelyre – ami hetvenhat évesen már nem is olyan egyszerű feladat, és mégis! A valamivel több mint huszonegy kilométer, és az elkerülhetetlen emelkedők legyőzése e-bringával még ennyi idősen is viszonylag könnyedén teljesíthető. Na jó, hazaérve az alsó fertályon azért érzem a megtett távolságot, de ez talán még hiányozna is.
A szervizben átveszik Belzebubit. (A párom találta ki ezt a nevet, mert fekete, mint az ördög.) – Talán délelőtt kész is lesz – mondja a készséges szervizvezető. – Azt megköszönném, mert még haza is kell érnem ebédre – mondom én, és ezután jön a dolgok neheze: mit csináljak ebben a néhány órában? Már említettem, hogy épp szép idő van, ennek ellenére én egy városi kóválygás helyett inkább leülnék valahol – de hol? Sajnos ez teljesen jogos kérdés. Száz méterre egy hatalmas bevásárlóközpont rengeteg üzlettel, óriási parkolóval, de az égvilágon sehol egy pad.
Szédelgek az autók között, végül valahol az üzletek mögött, egy meglehetősen félreeső helyen fölfedezek a fal mellett, egy üzlet hátsó kijáratánál három, egymásra helyezett raklapot. Nem a legideálisabb, de a lábaim egyre intenzívebben jelzik, hogy egy kis pihenőre van szükségük. Letelepedem, az arcomat a nap felé fordítom, és gyűjtöm magamba a nélkülözhetetlenül fontos D-vitamint. Néha arra jön egy-egy furgon, föltételezem, hogy valamiféle szakállas, vén csavargónak vagy hajléktalannak gondolhatnak, mert a rajtam lévő ruha ezt sugallhatja számukra. Nos, igen, nem bálba készültem, hanem egy oda-vissza 43 km-es bringaútra.
Miközben behunyt szemmel élvezem a simogató napsugarakat, hallom, hogy mögöttem valaki kijön a méretes vasajtón: egy köpenyes fiatalember nagy, feltehetően üres dobozokat hurcolászik. Rám köszön. – Nem vagyok itt útban, ugye? – kérdezem rögtön, mire megnyugtat, hogy őt aztán igazán nem zavarom. Talán tíz perc telhet el, amikor vidám, női hangokat hallok, s az ajtó mögül hamarosan elő is kerül egy mosolygós, fiatal hölgy.
– Segíthetek valamiben? Ugye, nincs semmi baj? Csak napozni tetszik? – kérdezi kedves érdeklődéssel, és én ettől a gesztustól kezdem nagyon jól érezni magam. Megköszönöm a kérdését, elmondom, hogy épp üresjáratban vagyok, és nem találtam máshol helyet, ahol leülhetek egy kicsit. – Csak tessék nyugodtan ücsörögni! – csicsergi vidáman, és még azt is hozzáteszi, hogy szóljak, ha bármire szükségem van.
Ettől fogva még a nap is szebben sütött rám, és azt gondoltam, hogy ez egy csodálatos pillanat az életemben, mert megtapasztalhattam valamit, amire annyira, de annyira ki vagyunk éhezve mindnyájan: segítőkész, önzetlen hozzáállást őszinte szavak kíséretében. S azon törtem egyre a fejem, ha ilyen angyalok vesznek körül bennünket, akkor miért olyan mégis ez a világ, amilyen?