„Fürtösre ért a bodza: kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tűnődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.”
Egyik kedvenc költőm, a fiatalon elhunyt osztrák Georg Trakl sorait idéztem a Gyerekkor című verséből, Radnóti Miklós fordításában. Trakl 1914-ben, 27 évesen halt meg Krakkóban, valószínűleg kábítószer-túladagolásban. Könnyen jutott a narkotikumokhoz, mivel gyógyszerészként dolgozott. Aztán őt is bevonultatták katonának, így került Krakkóba, de sérült idegrendszere nem volt képes elviselni a kezdődő világháború borzalmait.
Trakl világa igen különös és vonzó; verseiben úgy ír, mintha egy másik dimenzióban mozogna, ahol a barna csönd, a kék pillanat, a bíbor alkony az úr, és a nővér-holdfény üzeni, hogy szelíd a rigó szava. A költő elvágyódik, verseiben rendszeresen visszatérő kép a gyermekkor varázslatos, vonzó és tiszta világa. Érzi, hogy valami fontos az életéből ott maradt, sohasem élheti át többé, csak az álmaiban létezik még, megtisztulva, de elérhetetlen messzeségben.
Úgy gondolom, sokunk számára ismerősnek tűnik ez az érzés. Vajon mit élünk át akkor, szinte még tudatlanul, mindenféle tapasztalat nélkül, ami egész életünkre felejthetetlen marad? Miféle érzések ragadnak el bennünket, amiktől később sem tudunk már szabadulni? A tiszta gyermekkor – szokták mondani, és ez igaz is. Tiszta, mert bűntelen, őszinte, mentes minden szennytől és gonoszságtól, amit később – akár tudomásul vesszük, akár nem – mindnyájan magunkra szedünk, hogy aztán egész további életünkben küzdjünk ellene, hogy eljuthassunk oda, ahonnan elindultunk. De valóban ugyanoda érünk-e vissza? Müller Péter író és spirituális tanító így szól erről a Boldogság című könyvének utolsó fejezetében: „…amíg a gyermeki boldogság tökéletesen passzív, elfogadó és tudatlan állapot, addig a jézusi boldogság aktív, örökösen adó és abszolút tudatos élményt jelent. Az egyiknek az az öröme, hogy mindent megkap, amit csak a szeme-szája kíván, a másiknak az, hogy mindent odaad, és sohasem fogy ki… Visszaidéztem gyermeki, édeni állapotomat. A felszínen úgy éreztem: ekkor voltam a legboldogabb… Jézus is a gyermekekre mutatott, s azt mondta, ha nem leszünk olyanok, mint ők, nem lehet a miénk a mennyei boldogság.”
S mert titkon, valahol mélyen, tudat alatt minden létező ember erre a boldogságra vágyik, így sokan ezt vélik megtalálni a gyermeki évek különös világában. Abban a világban, amit felnőtt fejjel szinte meg sem érthetünk, mert tele vagyunk előítéletekkel, sablonokban gondolkodunk, ezért gyakran értetlenül nézünk és hallgatunk egy-egy gyermeki megnyilvánulást – pedig ha nyitott szívvel figyeltünk volna, meghallhattuk volna az üzenetét.
Látogatóban jártunk ősz elején született unokámnál. Természetesen velünk volt másik unokám, az ötéves Bori is. Örök izgő-mozgó lévén hamar elunta magát a fővárosi lakásban, ki kellett hát találni valami játékot. Amikor már tizedszer másztunk föl a galériára, majd ismét le a meredek lépcsőn, kezdtem unni a dolgot, de a kisasszony persze nem hagyott békén; boldog volt, hogy játszótársra talált. Az az ötletem támadt, másszon föl egyedül, majd nyújtsa le a kezét, én meg lábujjhegyre állok, és fölnyúlva hátha elérem. Elértem. – Most emelj föl! – vicceltem vele, de ő komolyan gondolta, és belevörösödött az erőlködésbe. És ekkor hangzott el az a mondat, amit én már soha életemben nem fogok elfelejteni: Engedd el a Földet! – mondta Bori, mert az ő kristálytiszta, gyermeki logikájával azt gondolta, azért nem tud fölemelni, mert én a földbe kapaszkodom. El tud képzelni bárki is ennél nagyobb igazságot?
Elengedném én a Földet, Borikám, de látod, hiába igyekszem, lehúz az a sok hiábavalóság, ami az életem során rám rakódott. De te ne törődj ezzel, csak szárnyalj tovább, magasan fölöttünk, és néha üzenj valamit, hogy földhözragadt tudatunkkal megsejthessük azt a boldog világot, ami számodra még annyira magától értetődő.