Kedvelem Puzsér Róbert írásait. A Magyar Hangban az elsők között van, amiket elolvasok. Szeretem az őszinte, szókimondó stílusát, azt, hogy nem köntörfalaz, belecsap a közepébe. Nála szó sem lehet olyasmiről, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem; az állásfoglalása mindig egyértelmű. Amíg szerepelt a tévében a Sznobjektív című műsorral, gyakran megnéztem, és ritkán csalódtam. De most történt valami.
A Magyar Hang július 8–14-i számában, az utolsó oldalon közölt írása erősen elgondolkodtatott, s az fogalmazódott meg bennem, ezt talán nem kellett volna. Pontosabban, nem így kellett volna. Szeretném rögtön az elején leszögezni: az írás minden gondolatával egyetértek, a véleményem Bayer Zsoltról teljes mértékben egyezik a megfogalmazottakkal. De jól tudjuk, hogy nagyon nem mindegy, miként fogalmazzuk meg a gondolatainkat. A közismert mondás – a stílus maga az ember – sok mindent elárul.
Igen, gondolhatjuk azt – talán Puzsér is így vélekedik –, hogy „ezekkel” nem érdemes másként tárgyalni, a saját fegyverüket kell szembefordítani velük. A finom árnyalatok, a szellemes megfogalmazások, a helyén kezelt irónia már rég a múlté. Manapság a kíméletlen odamondogatás, a harsányság, a másik gyalázása, földbe döngölése dívik. Ennek ellenére azt gondolom, aki higgadt, megfontolt és toleráns álláspontot képvisel – remélem, sokan vagyunk még –, az nem süllyed le a vele szemben álló gyalázatosan alacsony nívójára, mert ezzel önmagáról is kiállítja a bizonyítványt. Mert hiába van igaza, a véleménye hiába meggyőző, ha ugyanúgy vagdalkozik, gyalázkodik, akkor lesüllyed azok közé, akik közé a legkevésbé kívánkozott volna.
Attól tartok, Puzsér ezzel az írásával elérte azt, amit Bayer akart – holott nyilván nem ezzel a szándékkal vetette papírra. Bayer a cikk olvastán elégedetten hátradől, s talán még mosolyog is maga elé, hogy sikerült a „kígyóvállú ballibsik” közül valakit – nem is akárkit – behúzni a csőbe. A jogos, kőkemény kritikát már rég megszokta, úgy rázza le magáról, mint kutya a vizet. Szerintem még szórakoztatja is.
Előállhat az a helyzet, hogy már nincs hova süllyedni, már elfogynak a mocskolódó, megalázó és sértő szavak, már csak az egymásra vicsorgás marad, de ettől óvjon meg bennünket a mindenható! A jelek szerint egyelőre úgy néz ki, hogy sajnos nem fog. Ha elfogynak a szavak, akkor a tettek következnek, s ugyan mi jóra számíthatunk ilyen előzmények után? Aki gyűlölettel teli, indulatoktól túlfűtött mondatokat üvölt a másik arcába, vajon mire szánja el magát, ha majd a cselekvésre is sor kerül?
Nagyon szeretném, ha nem lenne igazam! Az ember az utolsó pillanatig bízik abban, hogy majd csak jóra fordul minden. Bízunk a józan ész, a józan megfontolás, a tolerancia felülkerekedésében. Nem tudom, ezt mire alapozzuk, mert a történelmi tapasztalatok egészen mást mutatnak – de nem is kell ehhez történelem! Hogy egy egészen aktuális példát hozzak: az érintett állampolgárok közül ugyan ki gondolta február 23-án, a boltba vagy munkába menet, hogy másnap ki fog törni egy olyan háború, aminek megjósolhatatlan a vége és a kimenetele, aminek következtében milliók menekülnek el otthonaikból, hátrahagyva mindenüket.
Eközben mi mindnyájan azért fohászkodunk, hogy ne eszkalálódjon tovább a helyzet. Lehet, hogy alapjaiban mégis békeszerető, toleráns emberek lennénk? Akkor mi romlott el szinte már végletes módon?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg július 22-én.
