Valaki egyszer azt mondta nékem fiatalkoromban: – Nézze meg Mozartot! Milyen szerény, milyen könnyed, – egy pár hangszer, egy pár hang és minden ki van fejezve: élet és halál … Minek ahhoz ekkora zenebona, mint ennél a Wagnernél? …
Hiszen igaz – gondoltam akkor -, de minek ehhez Wagnert szidni?
Ma már azonban – megvallom -, megváltoztam kissé. Ma már a nagy zenebonát magam sem kedvelem annyira. Hiszen akkorát úgy sem tudsz kiáltani, mint a mennydörgés. De talán ne is próbálj -, idegenkedem tőle. Meg aztán: a kicsiben is benne van a nagy. Az egész emberiség sorsát, múltat és eljövendőt, földalattit és földfelettit összefoglalni egy műben -, egy óriási koncepcióban, teszem, mint amilyen a Faust… Vagy pedig a szörnyűt kifejezni akarni, mint a bennünk tátongó feneketlen szakadékok szimbólumát … Idegenkedem kissé, mert úgy vélem, hogy a legegyszerűbb és legkisebb történetben is benne lehet mindez, ha benned megvan.
Ma már nem érzem szükségét annak sem, hogy valaki nagyon komoly képet vágjon, – hogy elhiggyem, hogy ő komoly. A túl nagy komolyság és nagy lélegzetvétel néha még azt a szkeptikus, profán és gúnyos gondolatot is keltik, hogy: mit csinálsz akkora komédiát? – Akármilyen nagy a dolog, mégsem olyan nagy a dolog! Minden elmúlik – és vége! Akárhogy kitátod is a szádat.
S már azt sem követelem, hogy meztelen legyen az az alak, akiben a művész «az embert» akarja szimbolizálni … Fel lehet öltöztetni – akár szmokingba -, így kisebb: s éppen azért!
Szóval: – aki kicsibe kezd, hogy nagyot mondjon, azt már azért is becsülöm, mert fölényes. És Heltai Jenő az! Azt hiszem: ő a legfölényesebb magyar művész!
Mintha játszanék – mintha komolyan se venné, amit csinál. Pedig mily komolyan veszi – s mily megindítóan komoly az, amit csinál!
Először is: távlata végtelen. Ebben a kis regényben, melynek szerény címe egy hotelszoba száma … Melynek tárgya az amerikai kalandor-regényekre emlékeztető izgalmas történet, – amely egy még jól kiöltözött, de már lecsúszott kártyásról, annak utolsó, kalandos szerelméről, babonáiról és pénz és levegő után való kapkodásairól szól … – ebben a regénykében benne foglaltatik az életnek az a szomorúsága és reménytelensége, amelynél nincs nagyobb. De benne van az a kis kilátás is – az apró ablak, mely elviselhetetlen pillanataiban nyílik meg az emberi szív előtt -, a végtelen felé.
Aki ezt a kalandortörténetet írta, írhatna bármit s nem is tudná elleplezni, hogy tapasztalt szeme és szomorú szíve van s hogy ismeri azt, amiről beszélni kezd, – az életet. Legkedvesebb, legkönnyedebb mondata, legbúfeledtetőbb, legszórakoztatóbb, legkönnyelműbb fejezete is erről árulkodik. Mert hogy állítja be például kártyás emberét? A kártyások éjszakai életét akarja bemutatni? Nem. Azt akarja mondani, hogy ez az igazi élet? Vagy mentséget keres számára, – elnézésünket kéri, vagy netán lelkiismeret furdalásain akar vallomásokkal könnyíteni? Szó sincs minderről. – Ez a kártyás először is nagyon okos ember … És ő csak azt mondja róla, hogy ez is egy élet ebben a viharban, – nem becsesebb, de talán nem is becstelenebb, mint a másoké … a viszontagságoknak, hányattatásoknak és zaklatottságoknak ebben a tengerében … – amelyben fel – le! Feldobnak és a mélybe rántanak erők, mint a tajték taraján hányódó semmiséget … Fuldokolsz … – de néha oly boldog is vagy, mintha magad volnál a viharok királya, – hogy azután úgy eltűnjék előled szépségek perce megint, mint a káprázat … És ismét a mélyben vagy … S ott aztán számolod, tanakodol, – mi is lehet a csúcsok törvénye – melyik hullám visz megint felfelé? – Mert van, van törvénye: tudod, érzed, akarod, … a szíved dobogásán érzed, szegény, önző, átkozott szívedén, mely ide küldetett örülni s amelynek nem szabad örülnie … Titkos, ésszel fel nem fogható, fel nem mérhető, elérhetetlen törvénye a boldogságnak – ó a szíved szakad utána s a szépségek után, amelyekről pedig tudod, hogy illanóak, mint a káprázat … S ha eltűnnek is – mégis, csak felfelé, felfelé a boldog percek napsugarába! – – S már-már el is lesed, már-már fogod a titkot, mikor fordul a vihar – s megint más a törvény … S közben: ez az egész, – a küzdelem, a küzdés, a kapkodás – minden – végére jár. Csend van a hotelszobában – egy világ elmerült.
Ezalatt azonban a másik hotelszobában is van valaki. Egy bűvész. Ő is kalandora ennek az életnek, mint mi mindnyájan. Csakhogy ő másféle – éppen ellenkező módon próbálja. Ő is tudja, mi a kincs, mi a szerencse, mi a szerelem…. Ő is reszket, – a tenger szeszélyét ő is ismeri – csak nem mutatja. Ő nyugodt és kuporgat, görcsösen vigyáz… – óvatos, csendes. Oly ártatlan és szelíd, oly igénytelen, nehogy észrevegyék, – hogy igen: most boldog egy kicsit. Ő ravasz. Úgy tesz, mint az, aki lopott kincsével mindaddig rejtőzik, amíg csak lehet – s mikor aztán már nem lehet, még ravaszabb…. Kiteszi az asztalra őrizetlenül, a világ szeme elé teszi, szinte felkínálja…. S a két kalandor egy nap szembe találkozik, – a két sors egybefonódik – s most már egymásba kapaszkodva, egymást hol segítve, hol lehúzva küszködnek az örvény ellen… Mint két bűntárs, akik a közös szerencsétlenségben, egymásra utaltságukban szeretik és gyűlölik egymást…
S mindezt tréfa közben. Az ember nevet – de már az első lapok után érzi, hogy bizony, ez nem tréfa. Mert, íme – észre sem vette: könnyesek a szemei. – Egyelőre beéri azzal, hogy nyilván az író mélabús kedvessége hatja meg – s csak mikor hónapok múlva sem múlik el benne e regény, tisztázódik elméjében, hogy mit is olvasott voltaképpen.
Nyilván az értékelésben rejlik mindez: – amennyire az író a dolgokat becsüli s egymáshoz méri: – ebben fejeződik ki világfelfogása. Mert különben hallgat erről – s csakis a történetet meséli. Egy izgató kalandortörténetet, mely még filmre is alkalmas!
De ha aztán mondani akar valamit! Igazán nem tudom máshoz hasonlítani meghatottságomban: – mint a váratlan fénysugár, olyanok e megnyilatkozások. Oly meleg, oly szívnyitó, oly felfrissítő ilyenkor minden szava. Amit például a szerelemről tud: – kevesen tudják kívüle.
Egy halott kislány emléke kísért e történetben. Babonás teremtés volt, meleget szerető, összegubózó, mint a macska, – ilyen volt életében. S ha rányitotta az emberre nagy szemeit, – az ember megborzongott – oly néma volt e tekintet, mintha valóban titkokat rejtene mélyén. S akit szeretett, – a kártyás – akkor észre sem vette, még azt sem, hogy mily szerencsét hoz néki ez a hallgatag teremtés. – No de már meghalt azóta – s hogy volt és ki volt, – s hogy mi az: egy nő, aki szeret, – erre most ébred hősünk, összetörtségében, nyomorúságában.
S mi is megtudjuk, hogy mi az: egy nő, aki szeret. Határtalanok erről mondanivalói s a határtalant tudja kifejezni. Itt már nem is tréfál: – hagyja szavait úgy fényleni, ahogy Isten adta fényleniök. – S itt emelkedik a regény azokig a szépségekig, amelyek feledhetetlenek.
Egy kis orfeumos lány – valami táncosnő… Nem Margaréta, nem óvott, dédelgetett szűz, nem hercegnő, – egy rongy, akárki -, de nő, aki tud szeretni! S akinek szerelme most, halála után is, mint a dicsfény övezi a süllyedőt s megtört alakját emeli – felemeli zaklatottságaiból a határtalan felé.
Ez legfőbb mondanivalója ebben a regényben. Mint egy el nem múló harangkongás visszhangzik végig az egészen.
Megjelent a Nyugat 1922/ 4 számában.
