A társadalom par excellence információs rendszer. Kialakulását és fejlődését – természetesen más tényezők mellett – az tette lehetővé, hogy az ember feltalálta az információcsere emberi eszközét, a nyelvet, majd a társadalom bonyolultabbá válásával a többi információközlő és -rögzítő eszközt.
Ma az emberiség történelmének legizgalmasabb korszakát éli. A vajúdó idő az egyetemes emberi társadalommal terhes. A földi élet fennmaradása függ attól, hogy megszületik-e s egészséges lesz-e ez a rég áhított „gyermek”. Hiszen olyan feladatokkal állunk szemben – hogy csak néhányat említsünk, az éhség száműzése a földről, a bioszféra megmentése, a technikai civilizáció humanizálása –, amelyek csak az emberiség szintjén oldhatók meg.
A kommunikációnak, akárcsak az emberré válás idején, most is döntő szerepe van. Akkor az egyén léte múlott azon, hogy sikerül-e „szót értenie” embertársával. Most az emberiség léte a tét. Csak akkor remélhetünk, ha sikerül kialakítani az emberi párbeszédet, amelyben Afrika őserdejének és a sarkvidéknek a civilizáció legmagasabb fokára emelt lakói egyaránt részt vesznek.
A másik nagy feladat az információ megzabolázása. A gyorsuló fejlődés egyre rövldebb időt engedélyez a döntések meghozatalára – legyen szó a legmindennapibb kérdésről vagy az egész emberiséget érintő problémáról –, s a helyes döntéshez a növekvő információáradatból mind több információt kell kihalásznunk. Ehhez az szükséges, hogy az anyag és energia mellett az információn is úrrá legyünk. Mindkét feladat megoldásához rendelkezésünkre állnak a műszaki lehetőségek. A nagy teljesítményű sokcsatornás távközlési műholdak olyan információs hálózat kiépítését teszik lehetővé, amely valóban az egész emberiséget bekapcsolja a világ kommunikációs vérkeringésébe. A televíziós világprogramok a megvalósulás küszöbén állnak. Néhány év múlva a televíziónéző úgy válogathat majd a műsorokban, mint ma a rádiótulajdonos. Műszakilag már nem megvalósíthatatlan, bár még nagyon költséges, hogy minden lakásban képfelvevővel összekapcsolt televíziós készülékek legyenek, amelyek a közvetített műsort – politikai eseményeket, kulturális oktatóműsorokat – szalagra veszik, s az ember akkor és annyiszor „olvassa el”, amikor és ahányszor akarja.
Az információ „megszelídítésének” leghatékonyabb eszköze az elektronikus számítógép. A fejlődés ezen a téren valószínűleg kétirányú lesz. Egyrészt kisméretű, olcsó, akár egyéni célokra is alkalmas berendezések kerülnek majd forgalomba. Másrészt a tárolókapacitás és a feldolgozási sebesség fokozásával olyan számítógépes információs központokat lehet majd létrehozni, amelyek az időosztásos rendszer alkalmazásával egy egész város vagy akár egy egész ország szakembereit ki tudják szolgálni. Ezek a számítóközpontok nagy segítséget adnak a döntések információs előkészítésében. Az ember az összes rendelkezésre álló adatot betáplálja a gépbe, amely kiszámítja az optimális megoldást.
A tudományos tájékoztatásban a szervezettebb információcsere létrehozása lesz a legfontosabb esemény. Ha sikerül a különböző országok, különböző központok tájékoztatási rendszerét jobban összekapcsolni, ha sikerül kialakítani a folyamatos együttműködést, a kutatóknak az egész világ szakismerete a rendelkezésére fog állni. A kutató dolgozószobájából, laboratóriumából kapcsolatba lép az őt kiszolgáló információs központtal, amely másodpercek alatt szállítja a kérdésre vonatkozó teljes szakirodalmat. Nemcsak azt, ami saját memóriájában van elraktározva, hanem azt is, ami más központokban található, s amit a távközlési műholdak közvetítésével pillanatok alatt beszerez. A számítógép és az ember folyamatos párbeszéde lehetővé teszi a kérdések egyre pontosabb megfogalmazását, s a valóban releváns információk kiválogatását.
Természetesen a távközlési műholdak és az elektronikus számítógépek csak nagyon hasznos eszközei lesznek az emberi kommunikációnak. A főszereplő az ember marad. S ezeket a csodálatos eszközöket csak akkor tudja majd megfelelően használni, ha bánni tud az információval. A legtökéletesebb eszközök sem fogják megoldani az információs válságot, ha az ember nem tanulja meg az „információs leckét”.
Mi is ez a lecke?
Az ember sok százezer éves fejlődése folyamán megtanulta, hogyan válogassa ki a természet milliónyi jelzése közül azokat, amelyek számára valóban fontosak. Most százezerszer rövidebb idő alatt meg kell tanulnia, hogy a saját maga teremtette információk közül válogassa ki a legfontosabbakat. Napjaink egyik jellegzetes tünete az „információs betegség”. A ránk törő információáradat aláássa idegrendszerünk épségét és különböző zavarokat okoz. Valószínű, hogy a mai generáció már nem könnyen alkalmazkodik a növekvő információáradathoz és a „gyorsuló időhöz”. Ezért mindent meg kell tennünk, hogy az utánunk jövő nemzedéket úgy neveljük, hogy szellemileg rugalmasabb, mozgékonyabb legyen, jobban el tudjon igazodni az információözönben. Az iskolára hárul a feladat, hogy ezeket a magasabbrendű képességeket kialakítsa. A jövő iskolája nem az ismeretek közlését tekinti majd elsődleges feladatának, hanem a tájékozódás, az informálódás képességének kialakítását.
A fentiekben természetesen a fejlődésnek nem csak nagyon vázlatos, de nagyon egyoldalú képét is adtuk. A társadalom információs rendszer, de az információs kapcsolatok adott gazdasági-társadalmi rendszerben hatnak. Az információk áramlása elengedhetetlen feltétele a társadalom fejlődésének, de nem meghatározója. Az emberiség információs gondjait csak akkor sikerül majd megoldani, ha egyéb bajait is orvosoljuk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 21. számában, 1973. május 25-én.