Fülöp Géza: Az információ válsága

„Egy szép napon a tudomány – akár valamely baktériumtenyészet – bele fog fulladni saját anyagcse­re-termékeibe” – írta 1959-ben az információ válságára utalva Scheele német informatikus. Kijelentése ta­lálóan jellemzi a helyzetet, amelyet az úgynevezett információrobbanás idézett elő.

Miről is van szó?

Röviden: a napról napra növek­vő tudományos és műszaki informá­cióáradatban lehetetlenné vált a tájékozódás. A kutatók nem tud­nak lépést tartani szakterületük leg­újabb eredményeivel, s ez a fejlődés lassulásához, stagnálásához, sőt hosszabb távon az emberi civilizá­ció hanyatlásához vezethet.

Hogyan jutottunk idáig?

Az elmúlt évtizedekben a tudo­mány „nagyiparrá” válásával az emberiség által felhalmozott ismeretanyag szédítő iramban kezdett gyarapodni.

Az új ismeretek, a tudományos ­műszaki információk a legkülönbö­zőbb formában öltenek testet. Egy részük a hagyományos kiadványok­ban, könyvekben, folyóiratokban jelenik meg. A világon naponta ezernél több szakkönyvet adnak ki, s a körülbelül harmincezer szakfolyóirat évente legalább kétmillió cikket közöl. Mellettük egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a különböző újabb típusú közölt – és nem közölt! – dokumentumok: ku­tatási jelentések, kongresszusok, konferenciák anyagai. Elég, ha csak a nyilvántartott 4252 nemzetközi szervezet üléseinek, konferenciáinak jegyzőkönyveire, vitaanyagaira, je­lentéseire gondolunk. „A szakmai információk – a vadvizekhez ha­sonlóan – egyre rejtettebbb és átte­kinthetetlenebb forrásokból buzog­nak elő” – írja Balázs Sándor, a Nemzetközi Dokumentációs Szövet­ség (FID) hágai főtitkárságának osztályvezetője.

A válság legfontosabb oka tehát az információk – mondhatnék: parttalan – áradása. Elég egyetlen adat: minden nap ötszázzal több folyóiratcikk jelenik meg, mint egy évvel korábban.

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a dokumentumáradat nem „vág egybe” az információáradattal. A dokumentumok sokszor nem tartalmaznak új információkat. Ugyanaz az információ többször is felbukkan más-más kiadványokban. A tartalmilag valóban új információk kiválasztása egyre nehezebb. Bernal már 1939-ben úgy vélte, hogy a tudományos közlemények harmada nem érdemli meg a publikálást. Nem valószínű, hogy azóta ez az arány javult volna.

Az információ válságának okai között fontos szerepet játszik a nyelv. 1909-ben a kémiai szakirodalom legjelentősebb referálólapjában, a Chemical Abstracts-ban is­mertetett munkák 92 százaléka három világnyelven (angolul, németül és franciául) íródott. Az 1966-ban ismertetett publikációk 54 különböző nyelven jelentek meg. S a jó tudományos-műszaki fordító világ­szerte „hiánycikk”, különösen ha olyan kevéssé ismert, nehéz nyel­vekről van szó. mint például a japán, a cseh, a kínai vagy a magyar. A nyelvi nehézségeket fokozza az ábécék sokfélesége is.

Ugyancsak súlyos problémákat vet fel a különböző szaknyelvek ki­alakulása. A tudósok ma már nem értik egymás nyelvét. (És itt most nem a „két kultúra” ellentétére gon­dolunk). Egy német kémiaprofesszor, akit felkértek, hogy más te­rületeken dolgozó kollégái előtt tartson előadást, azzal indokolta a visszautasítást, hogy a kémia nyel­vét csak a kémikusok értik. Ho­gyan tájékozódjék a kutató tudomá­nya határterületein, ha nem érti a „szomszéd tudományok” nyelvét? Helmuth Arntz professzor egyik cikkében az információ válságát a következő példával illusztrálja: „A rákkutatás területén ez idő szerint mintegy húszezer tudományos mun­ka jelenik meg évente a világon, vagyis naponta hatvan, a munka­szüneti napokat is beszámítva. Ah­hoz, hogy ezt az anyagot valamely kutató el tudja olvasni, fel tudja dolgozni, összefüggéseit meg tudja érteni, napi húsz órát kellene ol­vasnia. A napi hatvan cikk azonban ötvennégy nyelven jelenik meg.” Az információ válsága – amely­nek a fentiekben csak néhány okát ismertettük – voltaképpen akkor kezdődött, amikor lehetetlenné vált a tudósok között a közvetlen in­formációcsere. Ameddig egy-egy szakterületen név szerint ismerték egymást a kutatók, a közvetlen kommunikációnak nem volt akadá­lya. A kutatók számának növekedé­sével, a kutatómunka ipari méretűvé és szervezetűvé válásával a név helyébe a címszó lépett, s a kom­munikáció akadozni kezdett. Ebben a fejlődési szakaszban a kutatómun­ka hatékonyságának elengedhetetlen feltételévé vált a tudományos kom­munikációs folyamat önállósulása.

Új tevékenység alakult ki: a tudo­mányos-műszaki tájékoztatás (do­kumentáció). A dokumentalista, e tevékenység művelője, az összekötő szerepét tölti be az információ lét­rehozója és felhasználója között. Feladata: felkutatni, összegyűjteni, feldolgozni, tárolni és „fogyasztható állapotban” a kutató rendelkezésére bocsátani a munkájához szükséges információkat. A dokumentalista munkájának gyümölcsei a másodla­gos dokumentumok: referátumok, bibliográfiák, tömörítvények, szinté­zisek, amelyek megkönnyítik a ku­tató tájékozódását, s részben fel­mentik az eredeti közlemények tanulmányozása alól.

A fejlődés következményeként az információközvetítés is intézmenye­sült, különböző dokumentációs in­tézetek, központok alakultak, s mondhatni ipari méretekben terme­lik a másodlagos dokumentumokat. A kutatónak most már nemcsak a primer, hanem a szekundér dokumentumok áradásával is meg kell küzdenie. Holott a szekundér ter­mék épp azért jött létre, hogy tehermentesítsen. S a kellő együtt­működés hiányában az „információs térképen” nagyon sok az átfedés és a fehér folt. Sok folyóiratot például több szekundér kiadványban feldol­goznak, másokat meg sehol.

A helyzet tehát első pillantásra mintha reménytelen volna. Ismét Arntz professzort idézve: „Az emberi fajra mondjuk, hogy homo sa­piens, de vajon értelmesek va­gyunk-e még? Mindazokhoz az ismeretekhez, tapasztalatokhoz mér­ten, amelyek Földünkön feltalálha­tók, amelyekről azonban nincs tudomásunk, nem váltunk-e „tudat­lan emberekké”?

Kétségbeesésre mégsincs okunk.

A dokumentáció terén az utóbbi években jelentkező tendenciák azt jelzik, hogy található a válságból kiút. A fejlődés kétirányú. Az új technológiák alkalmazása lehetővé teszi az információk feldolgozásá­nak, tárolásának, visszakeresésének és a felhasználó rendelkezésére bo­csátásának „forradalmasítását”, az új szervezési módszerek, szervezeti formák bevezetése pedig biztosíthat­ja a technikai lehetőségek optimá­lis kihasználását.

A technikai fejlődést legjobban a nagy teljesítmenyű számítógépek alkalmazása példázza. A kompute­rek memóriaegységükben milliós nagyságrendű információmennyisé­get tárolhatnak, s ebből a roppant tömegből nagyon rövid idő alatt ki­válogathatják a feltett kérdésre vá­laszoló úgynevezett releváns infor­mációkat. Emellett az embernél jó­val gyorsabban és pontosabban vég­zik el a rutinmunkát, például in­dexek, címjegyzékek összeállítását. Már ma is van rá példa – s a jö­vőben egyre gyakoribbá válik –, hogy vezető szakemberek vagy ku­tatócsoportok íróasztaluk mellől tesznek fel kérdéseket a központi számítógép információtárának, s az azonnnal érkező információkat má­solatban rögzítik. Növekvő jelentő­ségűek a számítógéppel végzett nyersfordítások.

Az audiovizuális eszközök, infor­mációhordozók bevezetése szintén új lehetőségeket nyit meg a tudo­mányos-műszaki tájékoztatás előtt. Értekezletek, konferenciák anyagát egyre gyakrabban adják közre mag­nószalagon. Arra is van már példa, hogy a beszédhang eltorzulása nél­kül felgyorsítják, „tömörítik” az anyagot. Az osztrák orvosok doku­mentációs központja az egyes szak­területek legújabb eredmenyeit pe­riodikusan megfelelő „magnószalag­újságokban” adja közre.

A tomszki Rádióelektronikai Intézetben nemrég fejezték be egy elektronikus informátor kivitelezését, amely 700 dokumentumot képes elolvasni, összehasonlítani és sze­lektálni. A gép a dokumentumokból szerzett információkat helyben bo­csátja ki, igen kis időbefektetéssel.

A dokumentumok tárolásának problémáit oldják meg a mikro-, sőt legújabban az ultramikrofilm lapok. A 10×15 cm nagyságú lapon százötvenszeres kicsinyítésben há­romezer nyomtatott oldal képe rög­zíthető.

A technikai fejlődés magában még nem elegendő a válság leküz­désére. Alapvető szervezési-szervezeti reformokra is szükség van. Ezen a téren főleg két irányzat ér­vényesül.

A szocialista országok eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy az információs káoszban csak az állami irányítás és koordinálás teremthet rendet. Emellett egyre több nyugati országban dolgoznak ki átfogó, részletes tervet a tájékozta­tásügy rendezésére. (Az Egyesült Államokban a SATCOM – Comitee on Scientific and Technical Communication-terv, Angliában a Dainton-jelentés stb.) Ezek központi szervek létrehozását irányozzák elő, amelyek feladata: országos dokumentációs terv kidolgozása, hálózatszervezés, koordináció stb.

Az országos terveknél is nagyobb jelentőségűek azonban azok a tö­rekvések, kezdeményezések, ame­lyek a tudományos kommunikáció nemzetközi összehangolását céloz­zák. Ezen a téren is születtek már biztató eredmények. Létrejöttek re­gionális koordináló szervek (a KGST keretében 1969-ben alakult doku­mentációs központ, a skandináv ál­lamok koordináló szerve), a legna­gyobb szakmai dokumentációs szol­gáltatások pedig fokozatosan nem­zetközivé válnak (például a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ál­tal létrehozott INIS – International Nuclear Informátion System).

A legnagyobb jelentőségű kezde­ményezés az UNESCO és ICSU (In­ternational Council of Scientific Unions – Tudományos Szervezetek Nemzetközi Tanácsa) közös szerve­zésében megindított UNISIST prog­ram, amely az egész világot átfogó információs rendszer létrehozását irányozza elő. A két szervezet 1966-ban bizottságot létesített a kérdés tanulmányozására. Tavaly előter­jesztett jelentésében a bizottság olyan rugalmás hálózat kialakítását javasolta, amely a nemzeti informá­ciós hálózatok önkéntes együttmű­ködése alapján biztosítja a tudo­mányos-műszaki információk minél teljesebb cseréjét. Első lépésként ez év októberében kormányközi konfe­rencián vitatják meg a jelentést, és kidolgozzák a nemzetközi informá­ciós rendszer kiépítésének részletes programját.

A tudományos-műszaki tájékoztatás kérdései természetesen nincsenek még megoldva. Sok még az ellentmondás, a bizonytalanság, a rendezetlen probléma. De biztató jelek mutatják: a homo sapiens nem várja ölbetett kézzel, hogy a „fehér papír áradata ugyanúgy elöntse a világot, mint annak idején a fekete láva Pompeji lakóit.”

Megjelent A Hét II. évfolyama 30. számában 1971. július 23-án.