Az elektronikus számítógép, amit az előkelőbb hangzás kedvéért komputernek is szoktak nevezni (bár ez az elnevezés semmivel sem mond többet, lévén, hogy a compute ige jelentése angolul kiszámít, kalkulál, felbecsül), a szó hétköznapi értelmében nem tartozik a kommunikációs eszközök közé. Elsődleges célja nem az információk közlése, hanem raktározása és feldolgozása.
A társadalom fejlődését az utóbbi évszázadokban az információtermelés exponenciális növekedése és az információk áramlásának gyorsulása jellemezte. Az embernek mind bonyolultabb helyzetekben, mind nagyobb mennyiségű információ alapján, mind gyorsabban kell döntéseket hoznia. (A legszélsőségesebb példa az űrrakéták irányítása: a pálya paramétereinek figyelembevételével a szó szoros értelmében egy pillanat alatt kell dönteni.) Számítógép nélkül ez már egyre nehezebb, sőt sok esetben lehetetlen.
Az elektronikus számítógépeket még ma is a titokzatosság köde lengi körül. Idézzük R. S. Wachal megállapítását: „Ezeknek a gépeknek sajnos két fajtája van. Először is létezik az igazi számítógép: óriási dinamikus tabula rasa, fáradhatatlan idióta, hatalmas memóriával és morzsányi józan ész nélkül. A másik számítógéptípus az újságírói fantáziában él: Einstein az n-edik hatványon, mindenre képes, verseket ír és pontosan megjósolja a választások kimenetelét.”
Bár ez a szellemes, kissé rosszmájú megállapítás túlságosan leegyszerűsíti a problémát, jól jellemzi a számítógép-technika mai helyzetét. Korunk titokzatos csodája két dolgot tud: rengeteg adatot raktároz el, s elemi matematikai vagy logikai műveleteket végez ezekkel az adatokkal, igaz: hihetetlenül gyorsan, pontosan és fáradhatatlanul.
Végeredményben bármilyen célra használjuk a számítógépet, csak erre a két képességre alapozhatunk.
A számítógép több részből áll. Az adat és a program a bemenő egységen keresztül jut be az emlékező egységbe (memóriába), s onnan a programnak megfelelően a műveleteket végző aritmetikai egységbe. Az eredmények a kimenő egységen át hagyják el a gépet.
Az első számítógép, az 1946-ban konstruált ENIAC, amely még elektroncsövekkel működött, 70 m2 alapterületű termet foglalt el, 30 tonnát nyomott, műveleti sebessége ezredmásodperc nagyságrendű volt, s áramköreiben 700 bit információt, 20 tízjegyű számot tudott tárolni. Mai utódai már integrált áramkörökkel, ferritgyűrűkkel működnek, műveleti sebességüket nanoszekundumokban mérik, s központi memóriaegységük tárolási kapacitása több százezer jel. (A központi egységben csak azokat az adatokat helyezik el, amelyeken a művelteket végre kell hajtani. A többi adat a külső memóriában kap helyet. A legújabb mágneskártyás memóriákban több milliárd jelet lehet tárolni.)
A számítógép és az ember „párbeszéde” a perifériákon, bemenő és kimenő egységeken keresztül valósul meg. A programot és az adatokat lyukkártyán, lyukszalagon, mágnesszalagon rögzítik, s a gép ezekről olvassa le. A kimenő egység az eredményeket ugyanilyen hordozókra írhatja, s ezekről villamos írógéppel vagy gyorsnyomtatóval írják át természetes nyelvre. Minthogy ezek sebessége jóval elmarad a gép számítási sebességétől, legújabban katódsugárcsővel alkalmaznak, amelynek ernyőjére elektronsugár írja ki a szöveget. Ezt mikrofilmre veszik, s a felhasználó akár így, akár fotókópia formájában kapja meg. Maga a párbeszéd ma már nem okoz különösebb gondot, az úgynevezett programnyelveket (Algol, Cobol, Fortran) az ember is, a gép is könnyen megérti, az eredményeket pedig a gép „emberi” nyelven adja meg.
Az igazi nehézséget az okozza, hogy a számítógépnek mindent „a szájába kell rágni”. A feladatot elemi műveletekre kell felbontani, meg kell állapítani a műveletek sorrendjét (algoritmizálni kell). Röviden: el kell készíteni a programot. A programkészítés azért olyan roppant bonyolult dolog, mert a gép számára semmi sem magától értetődő, semmi sem természetes. Ha valaki próbálta már szabatosan megmagyarázni – nem gépnek, hanem csak más szakmában dolgozó embertársának! –, hogy milyen műveleteket hajt végre munka közben, nagyon halványan el tudja képzelni, mit jelent egy program elkészítése.
A programot rendszerint képzett szakemberek – programozók – készítik el, de olyan kutatók véleménye szerint, akik már készítettek számítógépprogramot, már az is komoly fejtöréssel jár, hogy a programozónak megmagyarázzák, mit is akarnak (viszont előnye, hogy az ember saját magának is tisztázza a sokszor nem elég világosan, pontosan megfogalmazott kérdéseket).
Az ember–gép párbeszéd másik problémája a már említett gyorsaságbeli eltérés. A be- és kimenő egységek munkasebessége jóval alatta marad a központi egységének. A számítógépre hatványozottan érvényes az angol közmondás: time is money, s itt az idő nem perceket, nem is másodperceket, hanem ezred- meg tízezred másodperceket jelent. Az időveszteség kiküszöbölésére több lehetőség kínálkozik. Az egyik az egyidejűség. Ez azt jelenti, hogy a számítógép egyszerre több műveletet hajt végre: miközben a központi egység egy feladat megoldásán dolgozik, a kimenő egység az előző feladat eredményét nyomtatja a bemenő egység pedig a következő adatait olvassa le.
A másik megoldás az időosztásos működés (time-sharing). Ez azt jelenti, hogy a számítógép – egy felügyelő program irányításával – egyszerre több programot hajt végre. A gép egy-egy programon meghatározott ideig, például két másodpercig dolgozik, ha nem fejezte be, félbeszakítja, előveszi a következőt, majd a harmadikat, azután visszatér az elsőhöz s így tovább. Így egyszerre akár harminc program is futtatható. A megbízóknak nem kell várakozniuk, amíg a programjuk végrehajtása folyik, a gép az eredményt a memória meghatározott rekeszében tárolja, s onnan az bármikor előhívható. Az időosztásos működés nagy előnye, hogy sokkal olcsóbbá teszi a gépidőt, s így kispénzű emberek is igénybevehetik a számítógép értékes szolgálatait.
Ma már nem ritkaság, hogy a számítógép szolgáltatására ugyanúgy elő lehet fizetni, mint a rádióra vagy televízióra. A számítógépet bekapcsolják valamilyen távközlési hálózatba (telefon, telex), s az előfizető otthonából vagy a munkahelyéről közvetlenül kapcsolatba léphet vele.
Az elektronikus számítógépet nagyon sok mindenre „be lehet fogni”. A mai nemzedék ugyan még csak az algoritmizálható feladatokat tudja megoldani, de már ez is szinte felmérhetetlen segítséget jelent az embernek. Olyan feladatokat bízhatunk rá, amelyeket eddig vagy nagyon sok idő- és munkaráfordítással lehetett csak megoldani, vagy megoldásukra nem is lehetett gondolni. Végeredményben két határesetről van szó: kevés adattal kell nagyon sok műveletet végrehajtani (ez a tipikus eset a tudományos kutatásban), vagy kevés műveletet kell végrehajtani rengeteg adattal (a gazdasági adminisztratív feladatok nagy része). Ilyen feladatok például a vállalati ügyvitel, a műveletkutatási számítások (termelési terv, iparági programok, szállítási problémák), gépek, gépsorok, üzemek vezérlése.
Az elkövetkező évek során a romániai gazdasági élet, tudományos kutatás egyre növekvő mértékben támaszkodik a számítógépre. A számítógép forradalma szocialista életünk részévé válik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
