Hogy mennyire hamis? Leghamisabb, legesleghamisabb. És mennyire megfejtett? Teljességgel. – Ezzel a parajdi múzeum rovásbotjáról nem is volna miért többet beszélni. De vessünk számot a tévelyedettek és elmarasztaltak indulatával. Szőcs több dologra nézve tőlem várna feleletet. Engedje meg, hogy anekdotázgatva induló önvallomásához híven, én is mondjak egy-két, példázat nélküli egyenes szót.
Kedves Szőcs István! Hogy úgy mondjam, ön a „dörzsölt emberek” javából való, hiszen minden cikke mögött szellemi életünk „gáncstalan lovagját” véltem. Most, a történtek után is nehezen tudom elhinni, korábban pedig – ami a vita lényegét illeti – egyszerűen képtelen voltam feltételezni, hogy komoly embereket így be lehetne „húzni” egy hamvas-friss hamisítvány esztétikai rendezettségével. Szószaporító gúnyolódásai közül idézném tévedéseire nézve is alapvető igazságát.
(Bölcsnek látszik – illő, hogy komolyan vegye saját gondolatát.) így hangzik: „Csipeszkedés közben nem árt egy kissé körül is nézni.” Megtoldanám egy szerény megjegyzéssel: nem ártana komolyabban (!) is körülnézni.
Arra gondolok, vajon ismeri-e azt a kedves népmesét, melynek az otthonról hozott cipó a főhőse. Amely a hétfejű sárkány megjelenésekor megszólal a szegénylegény zsákjában: „Elvetettek, erővel vertek, tapodtak, learattak, cséphadaróval agyonsulykoltak, kő között megőröltek, dagasztottak, tüzes kemencébe vetettek, s mégis itt vagyok.” Nos, látott ön kétszázéves juhászbotot? Úgy értem, igazit. Olyat, amit bárány s farkas után dobtak, idegen kutyák mérgesen harapdáltak, amely patakon átsegített, amit savós kézzel is megragadtak, jég megverte, nap kiszítta, hamuba-sült pityókát kotortak vele, ellenségre felhúzták, fáradtan rátámaszkodtak, kicifrázták. S ha látott, miért is nem hagyta a fenébe ezt a parajdi virág ház-botot, pupolyázott-botkisasszonyt, füstölve-festett pingálványt, álszűz-romlottságot?
Mert az a tragikus, hogy a bot minden tudományos (Szőcs és Kabay igényeit illetően: „vegyi”) analízis mellőzésével is szembeötlő hamisítvány. Bosszantott a „felfedezők” naivsága, de úgy érzem, Kabay magatartása több mint naivság. Hiszen cikkem megjelenése előtt hetekkel levelet írtam neki e tárgyban, amelyre egyszerűen nem válaszolt. Ami pedig Szőcsöt illeti –, hogy anekdotázgatásaira is rávigyorogjak – kérem, gondolkozzon anekdotagyűjteménye második darabjának egyik lehetséges variánsán: „Fél órája beszél az ügyvéd, mire a bíró megkérdezi: Hallja maga prókátor úr, kiről beszél? Magáról vagy a vádlottról? Mire a prókátor hebegve mondja: Izé … hát magamról.”
Mígnem vallomásos támadásából nem értesültem, mit sem tudtam ugyanis arról, hogy a Kabay botladozásaihoz Szőcs gurította elébe a követ. Idézem Sóvidéki legényei című cikkét: „Egy nagyjából kétszáz éves rovásbot, a gazdák neveinek kezdőbetűi gyönyörű tisztán vésett rovásírással, páratlan értékű lelet.” Érthetetlen, hogy ha már a felfedezés keltette örömében ily magasra ugrott a tetszetős boton, miért nem választ a visszaereszkedésre sportszerűbb módozatot. Mert hogy ismét őt idézzem: „íme könnyebb egy vitacikkben erősködni, mint a reggeli busszal utánanézni.”
Kár, hogy erősködéseik közben nem dokumentálódni akart Kabayval, inkább fennhéjázón vitázgat. Elmarasztalható most már Szőcs is mulasztásai miatt, hiszen kiderült, hogy hamis megállapításait szeme láttára emelték a tudományoskodó felfedezés szintjéig naivabb követőjének erőlködései.
Még néhány szót az általános mondandókról. A kérdés, hogy a juhászok kimaradhatnak-e a falunévsorból, valamint a Szilveszter pápa-Szőcs István, illetve a Csallány-Forrai-Püspöli Nagy Péter vonatkozások nem tartoznak a parajdi múzeumban levő bot hamisítvány jellegének megállapításához. De ha Szőcs mégis indokoltnak véli mindezzel kapcsolatban kinyilatkoztatni tudományos értesültségeit, miért nem tette meg a Kabay által elkövetett tévedések leleplezésével, amikor annak ideje lett volna, ahelyett, hogy hónapokon át magára hagyta zavaraival a tudományos érdeklődést, s minkét is kedves szülőföldünk helytörténeti érdekességére és „páratlan értékére” nézve? Meghökkentő – ha szabad így mondanom – Szőcs „kritikusi-tudata”. Aggasztó a tudománytörténeti küzdelmekre vonatkozó nézete.
Hiszen mi közünk lehetne nekünk ahhoz, hogy egyesek „rossz hírbe hozzák, kompromittálják és elveszik a kutatók kedvét”? De ha már itt tartunk: ki volt itt a kutató és mit kutatott ki a parajdi rovásbotot illetően?
Egyébként Szőcs István vélekedései alapján az sem tudható bizonyosan, hogy valóban komolyan veszik-e ezt a vitát, ha egy tudományosan megfejtendő kérdéshez –, mely éppen a lelet „születési idejére” összpontosít – ilyen kiindulást választ elfogultságai számára: „Véleményem szerint akármikorról származik (?) és akárki gyártotta…” Vagy: „még ha hamisította is valaki. . . ” – Milyen jogon mond le komolyabb igényeiről, hiszen ezzel az „igazságával” újra leszállít minket Kabay füstben feketedett felfedezéséhez!
Ámde tekintsük most már a „Corpus delicti”-t. S keressünk biztos talajt Szőcs Istvánhoz hasonlóan, aki így folytatja előbbi mondatát: „aki hamisított, annak feltétlen kellett követni valamilyen példát”. Hát ez igaz. Olyannyira, hogy maga a példa is előkerült. Szabó Mihály szovátai magyar szakos tanár, a múzeum vezetője, dr. Veress Árpád (Parajd), Papp Zoltán (Marosvásárhely), Szekeres Lajosné (Parajd), Petrás Ilona és Petrás Lajos (Alsósófalva) jelenlétében magnószalagra vettem Petrás Györgynek és családtagjainak, illetve a vitás bot faragójának, Szekeres Lajosnak a nyilatkozatát – a vallomásokból egyértelműen fény derül a kérdéses „székely rovásos bot” eredetére. Most hát röviden összefoglalom az elhangzottakat.
Petrás György alsósófalvi volt pásztor 1970-ben, a parajdi szövetkezeti boltban kiütött tűz napján adta át azt a pár nappal korábban faragott számadóbotot, amelyet mintegy négy hónappal azelőtt rendelt tőle az időközben elhunyt Hadnagy Gábor tanár és Szekeres Lajos bányamunkás. A botra Petrás György apjától tanult juhász-jeleket rótt fel a számadáshoz szükséges adatokkal, melyeket semmiféle betűnévvel azonosítani nem lehet. A székely rovásírás jeleit nem ismerte apja sem.
Petrás János eredeti botjának egy példányát a székelyudvarhelyi múzeum őrzi. (A múzeum dolgozói szükség esetén fotómásolatot is küldhetnek róla.) Petrás György 1970-ben faragott botját a család tagjainak értesülése szerint Parajdon megfüstölték, hogy „régebbi legyen”. Ennek a botnak a jeleit esztétikusabb kivitelben, alkalmasabb mogyorófára „átfaragta” Szekeres Lajos népi faragóművész, a parajdi múzeumban látható anyag java részének begyűjtője, hat elemit végzett bányamunkás, aki a székely rovásírásról való értesüléseit érvényesítendő az ősi jelek betűit felrótta a bot egyik oldalára. Ezt az eljárást alkalmazta különben művészi értékű díszes székelykapuján is, ahova római évszámú keltezést és hagyományos kapufeliratot vésett rovásírással. A múzeumban elhelyezett botra saját kezdeményezésből rovásírással írta az „Alszeg” és „Petrás János” szavakat és a római évszámot, 1785-öt. Azután Petrás György botját, mint múzeumi megőrzés céljából „alkalmatlant”, összetörte.
Ezek után a botról valóban nincs több helye a vitának. A kérdés más vetületei nem tartoznak sem ide, sem rám. Szakvizsgai dolgozatként tudományos igények szerint írtam meg szülőfalum, Alsósófalva monográfiáját. Innen származik hiányos tájékozottságom is.
Szőcs István egyéb kérdéseihez nem tudok hozzászólni. Talán csak ennyit: az igazságra inkább törekednék, minthogy másoknak beszéljek róla – bár sokszor ez sem kifizetődő.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.
