A költő Páll Lajos, közismert és tömör-vidámságú életrajzában – melyet a Fényimádók című kötetéhez írt –, önmagára nézve érvényesítette egy költői kép igazát: „Úgy jártam, mint aki a fa nyesését a legnagyobb alsó ágon kezdi, mire a legkisebb ágra kerül a sor, már lépcső vissza nincs, s marad a vigasztalás, hogy innét úgyis messzebbre lehet látni.”
Ennek az élet-igazító nyesegetésnek szerzett hitelt a festő és a költő Páll Lajos egy szép márciusi délutánon a szovátai kultúra ágas-bogas terebélyén. A látni akarókat a fényre kihívta, s eszes-bájos jelenlétével, színek és szavak nyelvén kikiáltotta a Messzeséget.
A szovátai művészetet pártoló igyekezetnek nyitott távlatot kéttucatnyi kiállított festmény és grafika mellékletével az a költői jelenlét, amely fanyar derűvel és konok gonddal tett vallomást a sóvidéki világról. S míg kamaszodó diákok, dolgozók, értelmiségiek gyülekezetében, egymás nyomában szólaltak meg a verses vallomások, fájlalni kezdtük az Idő-levágta, nagy árnyékú esztendőket, a „meg-nem-segítő” évek mulasztásait. Szívesen gondoltunk a jövő kilátásaira.
A Sóvidék adott festőket, de tárlatai nem voltak. Kusztos Endre szovátai kiállítása óta harmadik esztendejét is betöltötte már a mulasztás. S ennek a mostani kiállításnak „Jégtörő mátyása” egybeszólította a vidék más szellemi vetését is. „Contre la mort” – írták Kusztos külföldi tárlatáról, művészetének a „halál ellen való” értelmét dicsérve, de újdonsült városában művészi útja fejlődéseiről sem sokat gyaníthatnak. A másik Szovátán élő grafikus, Bartha Béla nevét már közel egy évtizede országos kiállításon ismerhettük meg. Vidéki küzdelmében szürrealizmusba oltott alkotó merészsége itt lázong a beszűkülés kényszerképzetei ellen. S mindez az „Európa-járta” Szovátafürdőn pár lépésre attól a giccssorompótól, amely bársonyba burkolt cserépegerekkel, tó–szarvas–havas csúcs rászedéseivel sarcolja meg mindenkifia művészi jóízlését. Bár Werner Hugo A HÉT ízlésalakító küzdelmében feltárta az oktondi kisszerűség és haszonlesés helyi bűneit, Szováta mégis kitart a giccskultuszban.
Elérkezett az ideje, hogy a nyári, járdaszéli giccsparádét felváltsa Szováta állandó tárlatának otthona. Táncműsorok, túrák, könnyűzene mellett pihenő dolgozók létformájában helyet adna egy kontemplatívabb belső igény érvényesülésének is. Ma már kínálkozó példák vannak arra, hogy hol lehet mindezt kezdeni. Néhány évvel ezelőtt egy félreeső kis faluban (Gegesen) vendégül látott festők, (Sükösd Ferenc, Szécsi András, Kusztos Endre, Bartha Béla) alkalmi kiállításukkal tették érthetővé művészi munkájuk hitelét. Szováta forgalma, népszerűsége egyre nő, a nemzetközi turisztikában is mind híresebb lesz.
Érdemes volna gondolkozni azon, hogy a kultúrház keretei között miképpen lehetne adminisztrálni néhány festő tíz- vagy tizenkét napos meghívását évente. Lehetne kezdeni az erről a vidékről kikerült művészekkel, később pedig külföldről is lehetne meghívni. Zaránd a Falvak Dolgozó Népe segítségével egyszerűen felajánlásból gyűjti képtárának anyagát. Zetelaka számára Márton János színész szervezi már szülőfalujának grafikai és festészeti kollekcióját. Szováta életében ma már helyzeti előnyeinél fogva is kötelező, hogy ezen a területen is lépések történjenek. Az ügy véghezviteléhez biztos fedezetnek tűnik Csegezi Kálmán kultúrigazgató ügybuzgalma. Segíteni kellene. Maga is műgyűjtő. Több értékes Nagy Imre-kép, s jó nevű festők hozzáértő igyekezettel választott művei díszítik otthonát.
Addig is, amíg mindez valósággá lehet, egyéni és közösön rendezett tárlatok bőségével hívhat egybe sokszor a kínálkozó alkalom. Műben, emberben nincs hiány. Az említett Kusztos Endrén, Páll Lajoson, Bartha Bélán kívül a tragikusan s hamar elhalt Sükösd Ferenc egész ránk maradt életműve vallomástétel a sóvidéki tájak szépségéről, arról a markáns hegyaljai emberarcról, amely sajátosan, nyelvben, életérzésben a hazai költészet és képzőművészet tartozéka lett. Ez a világ adta a Moldovába áttelepedett tehetséges grafikust, Kacsó Salomét Alsósófalváról, s indítja Mátyus Erzsébetet a naiv festészet útjain.
Végül is essen szó arról, hogy a most ünnepelt Páll Lajos nemrég jelentős közművelődési tettével egy Áprily-emlékszoba díszítésére tíz műből álló sorozattal ajándékozta meg Parajd községet. Hiszünk annak a látványnak igazában, amelyre ráébresztett minket a festő-költő délutánja. Megerősített – szavai szerint – „Egy márciusi fény becézte” igazság hitében! A minőség azáltal, hogy van, győz.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
