Szokatlanul szónokias reklámszöveggel csapott hírverést Kabay Béla az általa „felfedezett” „28. rovásírásos emlék“-nek. Az Utunk 1974. december 20-i számában megjelentetett terjedelmes cikkéből idézek: „Meddő keresgélés eredményeként(?) a (rovásírásos) számadóbot 1970 június havában, anyaggyűjtés közben került a parajdi múzeum tulajdonába, és most bárki szemügyre veheti.” „Tüzetes vizsgálódás sem fedezhet fel rajta semmi gyanúsat, ami arra mutatna, hogy hamisítvánnyal állanánk szemben.”
Ha arra gondolunk, hogy a tudományos kutatás ebben a kérdésben évszázados múltra tekint vissza, hogy milyen nagy küzdelmek sorát hagyta maga mögött a rovásírásos emlékek felkutatására és írásrendszerének megfejtésére – szívből örvendezhetnénk Kabay cikkének, ámde pongyola magyarázkodásai – mint látni fogjuk – csupán műkedvelő dilettantizmusra vallanak.
Mi történt? Néhány évvel ezelőtt Hadnagy Gábor parajdi tanár nagy fáradsággal megszervezte a sóvidéki falvak néprajzi anyagának begyűjtését. Lelkes, sőt túlbuzgó támogatókra is akadt. (Efféle vállalkozások indulásánál a szűkebb körű lokálpatriotizmus felett illő dolog szemet hunyni.) Ámde Alsósófalváról Szekeres Lajos, a leghívőbb parajdi túlbuzgolkodó „begyűjtött” 1785-ös jelzésű, Petrás János juhásztól származó, 175 cm hosszú, négy oldalra faragott és a székely rovásírás hagyományos jeleivel 79 betűjegyet tartalmazó faragott „számadóbotot”. Nos, ezt a tárgyat kiáltotta ki Kabay Béla tudományos ,,felfedezésének. A cikk megjelenésétől eltelt negyedévnyi idő óta sajtónkban nem esett szó a lelet hitelességének kérdéséről, így feltételezhetően a szakvélemény is elfogadta a „28-as” székely rovásírásos újdonságot s vele együtt a székely rovásírásos kultúra élő folytonosságáról szóló „elméletet” szintúgy, mint a sóvidéki pásztorkodó múltra vonatkozó etnográfiai álmagyarázatokat.
Nézzük meg közelebbről a „meddő keresgélés eredményeit”.
Nem nagyon érthető ugyanis, miért lett a szóban forgó felfedezés a „28. rovásírásos emlék”. Tudománytörténeti és ismeretterjesztési szempontok miatt is tisztáznunk kell, hogy éppen Csallány Dezső Kabay által is felhasznált közlése hitelesen felsorolja a székely rovásírás eddig napvilágra került emlékeit. Kitűnik, hogy a battonyai lelet után – mely a 29. –, ha beszámítjuk az alsó-felsőszentmihályi református templom falából (Utunk, 1972 7. 28.) és Homoródkarácsonyfalváról (Előre, 1972. 6. 29.) előkerült leleteket is, akkor ez ideig szám szerint hármincegy hitelesnek tekintett emléket, illetve másolatot és ábécét tart számon a szaktudomány.
Másfelől talán túlzás az a közlemény legelején olvasható perorácionális megállapítás, miszerint „a Kisküküllő forrásvidékének világa és a Sóvidék környéke, szívósan élő központja lehetett a régi rovásírás-rendszernek”. Akkor inkább a Homoród melléke, amely eddig már két tudományosan elfogadott emléket dobott felszínre, míg a Sóvidékhez csak közelebb álló az énlakí mennyezetszöveg. Ezzel a túlzással függ össze az is, hogy Kabay nagy fontosságot tulajdonít Sebestyén Gyula 1915-ben megjelent (különben összefoglaló jellegénél fogva nagy értékű) könyve egyik tételének, melyet most éppen az Alsósófalváról előkerült bot tényével kíván megdönteni egy székely rovásírásos kultúra történelmi folyamatossága és folyamatos használata igazolásául.
Sajnos elméletéhez elégségesnek véli az ilyenszerű hangzatos megállapításokat:
„Cáfolhatatlannak hisszük állításunkat (?), mely szerint olvasni tudta (ti. a rovó) a rovott betűt, mert másképpen képtelen lett volna elkönyvelni” (értsd: felróni). Az olvasó szíves elnézését kérem az okoskodó kérdésfeltevésért, de a továbbiakban éppen ez a kérdés válik a vita „szívósan élő központjává“. Mert mi történik akkor, ha a rovó mégsem ismeri a székely rovásírást, vagy ha csak megmutatják neki a rovandó jeleket, esetleg más végzi el helyette ezt a történelmi-illuzionista idvezítést, mondjuk nem a XVIII. században, hanem 1970 júniusában? Egyebek mellett jelentéktelennek tűnik az a „tévedés”, miszerint az ALSZEG szót és a PETRÁS JÁNOS nevet balról jobbra rótták a botra.
Kabay magyarázata szerint: „valószínű a teret hódító latin betűk írásmódjának kiterülő hatására (?), vagy a rovó balkezességének következtében teljességgel fordított”. Pedig a Csallány Dezső által közölt rendszerelméletből is kitűnik, hogy éppen a sófalvi rovásboton felhasznált jelek kultúrkorára jellemző ugor nyelvű rovások szerzői már „nincsenek tudatában a rovásírás törvényszerűségének“, s a török korszakból csupán a jobbról balra való sorvezetést őrizték meg.
Kabay „elméleti” tévedéseiről szólva elmondhatjuk, hogy közleménye semmiképpen sem jelenthet előrehaladást Sebestyén Gyula század eleji elméletének cáfolatában. Nem vette figyelembe az azóta eltelt időszak szakirodalmi gazdagodását. Kár, hogy elkerülte a jótékonyabb tartózkodást, hiszen logikai következmény, hogy ha állításai elfogadhatatlanoknak bizonyulnak, akkor semmi más nem történik, mint hogy a Sebestyéntől ellenlábasnak választott elméletet fogja akaratlanul is igazolni. Sajnos éppen ez történt.
Térjünk vissza Kabay hipotézisének forrásaihoz. Tehát: PETRÁS JÁNOS rovásírása 1785. Álljunk meg ennél a két adatnál és vegyük figyelembe a Sóvidék helytörténeti és gazdaságtörténeti igazolásait a Petrás család XVIII. századi jelenlétére nézve. Keressük ezt a családot az 1602. összeírásokban, de nem találjuk. Hiányzik az 1701-es összeírásból is, amely név szerint 58 székely solymár családot sorol fel, akik régi kiváltságos helyzetük kivívásáért küzdöttek. (Székely oklevéltár 111/29). A XVIII. századi rövid életkort tekintve még mindig két nemzedékkel vagyunk „Botszerző Petrás” előtt. Sófalva levéltára közelebbi adatokat is tartalmaz.
Alszeg és Felszeg (Alsó- és Felsősófalva) önállósulási vitája, mely Szilágyi Ferenc 1741-ben történt közcélú adakozásától fél évszázadon át tartott, most, a rovásbot „korában” éppen töréshez érkezett. A két falu elválasztását kérik („… nemcsak a kegyes és vigasztaló deliberatumot kérvén”). Az ALSZEGIEK vérrel fenyegetőznek. Így történt, hogy rendeletre 1799. május 28-án Józsa János farcádi és Kendi János estédi elöljárókat megbízzák, hogy házról házra járván írjanak össze minden sófalvi „lelket“. Ez a névjegyzék teljes egészében ránk maradt. A Petrás család sehol nem szerepel vidékünkön az említett korban. Viszont az egyháznál szokásos vonatkozások értelmében a múlt század második felétől igazolni lehet.
Az említett tanulmány legnagyobb ellentmondására utal, hogy a család egyetlen János tagját szerepelteti a tudományos felfedezés tervével megszerkesztett boton. Petrás János (bácsi) valóban élt, s juhokat őrzött. Foglalkozását megtartotta a szocialista rendszerben is. (Meghalt kilenc éve). A család egész élete a pásztorkodó mezei létformában és az analfabéták kulturális szintjén mozgott.
Petrás János maga sem ismert ábécét – a székely rovásírást még kevésbé. S ha ma szemtanúként egy falu népével s utódaival igazolom is, hogy évről évre minden számadás után rovott botokat tett a füstre, akkor is csak azt az igazságot erősítgetjük, hogy a neki és családja örökségének tulajdonított rovott jelek nem igazolhatják székely rovásírás ügyben a tudomány váradalmait.
Kabay talán felfedezése hitelének szándékszik nagyobb súlyt adni, mikor megemlíti, hogy „ugyanarról a padlásról, ahonnan a darab származik, még legalább 8-10 társát tűzgyújtónak használták fel nem is olyan régen”. Ezek után én is elmondhatom, hogy „ugyanarról a padlásról”, ugyanazon botok közül kedves tanáromnak, Haáz Ferencnek, aki erdélyi viszonylatban is a magyar néprajz legtekintélyesebbjei közül való volt, 1946-ban benyújtottam egy példányt kollégiumunk gyűjteménye számára. A botnak ma is léteznie kell az udvarhelyi múzeum anyagában. Petrás János bácsi magyarázatai alapján az ő jelenlétében rajzokat és jegyzeteket készítettem. Autentikus székely rovásírásos jelekről szó sem lehetett, de a botot mint a pásztor-kultúra néprajzi érdekességét Haáz Ferenc is értékelte.
Az eredeti rovásbotra a falu végétől számítva lakásuk sorrendjében kerültek fel a gazdák. Tehát nem is volt szükség valamilyen rovott névjegy szerint különböztetni meg őket. A parajdi múzeumban levő boton a negyedik oldal jegyei EREDETI SZÉKELY ROVÁSÍRÁSNAK kikiáltva, valamint a botvégi „ALSZEG”, szintúgy a „PETRÁS JÁNOS” ráírások az 1785-ös évszámmal együtt, nem jelenthetik egy tudományosan is elfogadható kultúrhistóriai tény igazolását.
Kabay cikkének van egy tudományosan is igazolható kitétele. Ez pedig így hangzik: „a bot füstös“. Tulajdonképpen ezt a „hitelesen egzakt” megállapítását szerettem volna kevésbé tudományosan kiegészíteni imigyen: …és pernyés szagához fanyar szalmaillatok vegyülnek a tavalyelőtti nyárról.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.
