A földtörténeti középkorban, a mezozoikumban rendkívül gazdag és változatos hüllőfauna népesítette be az összes élettereket: a szárazföldeket, tengereket, sőt még a levegőt is. Békés növényevők és vérengző ragadozók egyaránt ismeretesek földünk triász, jura és kréta időszakából (a középkor alsó-, középső- és felső feléből). Egyesek félelmetesen nagy méreteik és a mesebeli sárkányokra sok tekintetben emlékeztető alakjuk miatt találóan kapták a sárkánygyík elnevezést.
A brontoszauruszok a legismertebb óriáshüllők, az ún. Sauropodák közé tartoznak. (Az elsőbbség szigorú figyelembe vételével tehát helyesebben nem Brontosaurus, hanem Apatosaurus fajokról kellene beszélnünk).
Amióta Frederic Marsh, a new-haveni Yale-egyetem nagynevű őslénytanprofesszora a múlt század vége felé az észak-amerikai Wyoming felső-jura kori képződményeiből származó leleteket leírta, hírük bejárta az egész világot. Kétségtelenül segített ebben a rekord- és szenzációhajhászó amerikai sajtó is, de tény, hogy ez esetben nem mindennapi leletről, nem akármilyen tudományos teljesítményről volt szó. Már a maradványok begyűjtése is rendkívül izgalmas és kalandos volt. Abban az időben ugyanis a Vadnyugat rendkívül gazdag csontlelőhelyein mindenféle harcias indián törzsek tanyáztak, amelyek nem nézték jó szemmel a betolakodó „sápadtarcúakat”. Azt hitték ugyanis, hogy a csontok gyűjtése csak ürügy, amelynek leple alatt voltaképpen a „sárga ólmot” (vagyis az aranyat) keresik, mint annyi más kalandor abban az időben. Így e tudományos kincseket fegyveresektől kísért nagyszabású expedíciók gyűjtötték és szállították.
Érdekes egyébként megemlíteni, hogy a New York-i múzeumban kiállított legteljesebb csontváz kipreparálásán, konzerválásán és összeállításán nem kevesebb mint nyolc évig dolgoztak a preparátorok, a legjobb szakemberek tudományos irányítása mellett.
De maguk a brontosauruszok is alkalmasak arra, hogy szélesebb körök érdeklődését is felébresszék. Ezeknek a négy lábon járó hús- és csontkolosszusoknak a hossza a 18-20 métert is elérte; hengerded törzsük vastagsága, ott ahol a legjobban kiszélesedett, a két és fél métert is meghaladta, hátsó lábaik pedig, melyek valamelyest hosszabbak voltak, mint a mellsők, elérték a három métert; a kifejlett állatok testsúlya, egyesek becslése szerint, a 35 ezer kilogrammot is meghaladta. Feltételezik, hogy növekedésük hosszú ideig tartott, életkoruk pedig elérte a 150-200 évet is (persze ha nem estek áldozatul valamilyen betegségnek vagy ragadozónak).
Ami életmódjukat illeti, az őslénybúvárok egészen napjainkig úgy tartották, hogy a brontoszauruszok vízben élő állatok voltak: idejük nagy részét tavakban, mocsarakban töltötték, vízi növényekkel és esetleg más apróbb vízben élő szervezetekkel táplálkoztak, a partra pedig csak sütkérezni és tojásaik lerakása céljából jöttek ki. A vízben testük mozgása is könnyebbé vált, a vízi környezet pedig megvédte ezeket a lomha állatokat a szárazföldi ragadozó hüllők támadásaitól.
Miből következtettek a tudósok a vízi életmódra? Elsősorban a felső helyzetű, a szemek előtt elhelyezkedett nagy orrnyílásokból, továbbá abból, hogy a csontvázon a csípő és a lapocka között húzott egyenes felett levő csontok (vagyis azok, amelyek a feltételezés szerint a vízből többnyire kiálltak) üregesek, könnyűek, a vonal alattiak viszont tömörek, nehezek voltak. Meglehetősen hosszú nyakuk lehetővé tette, hogy mélyebb vizekbe is belegázoljanak.
Ez a magyarázat elég elfogadhatónak látszik, s ennek alapján születtek meg azok a rekonstrukciók, amelyek a brontoszauruszokat vízben, vízparton ábrázolják. Ilyen a mellékelt Augusta-Burian-féle, egyébként kitűnő, művészi rekonstrukció is. De J. Augusta prágai professzor, jeles őslénybúvár egyik újabb keletű, csodálatos megelevenítő erővel megírt népszerűsítő könyvében már arról ír, hogy a brontosauruszcsorda a szárazföldön legelészik, a víztől eléggé eltávolodva s csak valamelyik víz partján szemlélődő, vigyázkodó öreg állat jeladására rohannak vissza a vízbe, mely megvédi őket a támadó, vad Allosaurusoktól, ragadozó rokonaiktól. Csak az esik áldozatul, amelyik túl messzire elkóborolt legelészés közben.
Eszerint ezek az állatok inkább amolyan kétéltű életmódot éltek. Nemrég Marsh professzor egyik honfitársa, R. T. Bakker alapos és szakszerű elemzésnek vetette alá a brontoszauruszok csontvázát, összehasonlítva annak sajátosságait más, ma is élő állatok csonttani és életmódbeli sajátosságaival, s arra a meglepő következtetésre jutott, hogy ezek az őshüllők nem vízi, hanem szárazföldi állatok voltak, akárcsak a zsiráf, vagy éppen az elefánt. Az orrnyílások helyzete, nagysága néhány jelenkori szárazföldi gyíkfélénél (leguánoknál és varánuszoknál) és emlősnél is megfigyelhető, s ez a szaglás szerepének megnövekedésével hozható összefüggésbe. Bakker szerint a magas fekvésű mellkas és az oszlopszerű lábak, továbbá a gerincoszlop igen erősen fejlett háti része (ellentétben például a vízilovakkal, melyeknél ennek éppen az ellenkezője tapasztalható) – mindezek a szárazföldi életmódra engednek következtetni.
A brontoszauruszok lábujjai nem hosszúak és nem szétállók, mint például a vízilovakéi, hanem rövidek, mint az orrszarvúakéi és elefántokéi. Lábaikon valószínűleg talppárnák is voltak. A jelenkori vízi hüllők (például a krokodilusok) legerőteljesebb, legfontosabb helyváltoztatási szerve az izmos farok. Ennek megfelelően a farokcsigolyák hosszú ún. neurális nyúlvánnyal rendelkeznek. A brontoszaurusz farkcsigolyáin viszont ezek a nyúlványok hátrafelé hamar megrövidülnek.
A fogkorona felépítése is arra utal, hogy a brontoszauruszok inkább szárazföldi, tehát keményebb és nem puha vízi növényekkel táplálkoztak. Ezt látszanak megerősíteni azok a gastrolitok („gyomorkövek”, azaz az emésztés elősegítése céljából lenyelt kavicsok), melyeket egyes brontosaurusz-maradványokkal együtt találtak meg. A szóban forgó őshüllők magas termete és meglehetősen hosszú nyaka lehetővé tette, hogy a magas törzsű fák fiatal hajtásait is lecsipegessék, akárcsak a zsiráfok. Erre a fokozottabb táplálkozási lehetőségre szükségük is volt, mert (egyes paleontológusok számítása szerint) naponta legalább 300 kiló növényi eledelt kebeleztek be. Abból a tényből, hogy viszonylag kis területen sok lábnyomot találtak, a tudósok arra következtettek, hogy a brontosauruszok csordában éltek, ami valamelyest megkönnyítette ezeknek a védtelen és feltehetőleg rendkívül ostoba állatoknak a védekezését ellenségeikkel szemben. (Arra, hogy ezek a négylábúak nem lehettek valami „okosak”, abból lehet következtetni, hogy agyuk viszonylag a legkisebb volt a gerinces állatok sorában, ezzel szemben a reflexeiket irányító kereszttájéki idegközpont agyuknál jóval fejlettebb volt.)
Végezetül Bakker érvként még azt is felhozza, hogy a „mennydörgés lovai”-nak csonthalmazait – ahogy annak idején a sziú indiánok a brontoszaurusz maradványokat nevezték – nem tavi, hanem folyami üledékekben találták meg (az ún. Morrison emelet rétegeiben). (A brontosaurus latin szó jelentése: mennydörgő gyík – a szerk. megj.) A fentebb felsorolt érvek súlya alatt – úgy látszik – egyszer s mindenkorra megdől a vízi életmódra vonatkozó feltevés, mely közel egy évszázadon át tartotta magát. A kérdésről természetesen tovább is lehet vitatkozni, hisz – sajnos – nem rendelkezünk olyan minden vitán felül álló érvekkel, mint például a negyedkori talajjégben konzerválódott mammuthullák esetében, melyeknek gyomortartalmából meg lehetett állapítani, mivel táplálkoztak a bundás őselefántok.
Végezetül jegyezzük még meg, hogy az őslények életmódjának tanulmányozása több az egyszerű kíváncsiság kielégítésénél. Ezekkel a kérdésekkel ma már külön tudományág, a paleoökológia foglalkozik. Eredményeit várja és segítségül kéri, felhasználja, közvetve vagy közvetlenül a geológus is, akire fontos szerep hárul az ipari nyersanyagok, energiahordozók feltárása terén. Bár ezek a vizsgálatok akkor is értékesek volnának, ha tisztán elméleti síkon gyarapítanák a tudományos ismeretek kincsestárát.
A már kipusztult, de ma is élő – közelebbi vagy távolabbi – rokonokkal rendelkező őslények életmódjának tudományos szintű megállapítása többnyire igen bonyolult, sok vizsgálatot és szellemi erőfeszítést igénylő, de érdekes és hasznos tevékenység. Ezt példázza az a sok szempontot figyelembe vevő vizsgálat és logikus okfejtés is, melyre a brontoszauruszok szárazföldi életmódjára vonatkozó – fentebb röviden ismertetett –, merőben új felfogás támaszkodik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 2. számában, 1972. január 14-én.
