Mindenki, aki háziszárnyast bontott, tudja, hogy ezeknek a madaraknak a „zúzájában” – tudományosabban: zúzógyomrában – apróbb-nagyobb kavicsok, homokszemcsék találhatók. Az állatélettan arra tanít, hogy ezeknek fontos biológiai szerepük van: segítenek felaprózni, összezúzni a kemény táplálékot, elősegítve gyorsabb megemésztését. Azért is nevezik ezeket a kavicsokat, köveket emésztőkavicsoknak, illetve emésztőköveknek. Kevesen tudják, hogy
A MADARAKON KÍVÜL
más állatok is nyelnek emésztőkavicsokat, -köveket. Túlnyomó többségüknél szintén a növényi eredetű táplálék szétzúzására szolgál ez a szokás. Ritkán bár, de a halak gyomrában is találtak már ilyen köveket, például 1952-ben egy tőkehal gyomrában egy több mint fél kilogrammosat. A krokodilok viszont, akárcsak a madarak tekintélyes része, rendszeresen nyelnek kavicsokat. A tudósok kiszámították, hogy súlyuk kiteheti az állat testsúlyának egy százalékát. Egy nagy, 360 kg testsúlyú nílusi krokodilus nem kevesebb, mint 1120 kavicsot nyelt le – ezek összsúlya több mint három és fél kilogramm volt. Egyes kutatók feltételezik, hogy a gyomorkövek ezeknél a víziállatoknál az egyensúly tökéletesebb fenntartására is szolgálnak, akárcsak a nehezék a hajók fenekén.
(Az őslénybúvárok kimutatták, hogy a vízben élő „hattyúnyakú” gyíkok, plezioszauruszok és egyes dinoszauruszfélék is nyeltek le emésztőköveket. A hattyúnyakú gyíkok gyomorkövei, „gasztrolitjai” rendkívül csiszoltak, fényesek, a dinoszauruszok által elnyelt kövek átmérője az 50 millimétert is eléri.)
Az emlősök közül a fókák nyelnek emésztőköveket: vizsgálatuk fényt deríthet a fókák vándorlására is. André Cailleux, francia származású kanadai geológus, aki az Antarktiszon is végzett kutatásokat – és elkészítette a hatodik világrész földtani térképét – említi, hogy egy fóka gyomrában olyan kavicsokat találtak, melyek az onnan hétszáz kilométerre levő Ross-sziget vulkáni anyagából származnak.
ÓLOMSÖRÉT ÉS RUBIN
Az állatvilág legnagyobb „kőnyelői” kétségtelenül a madarak. Ezek sokszor nem is csak kvarc, kemény kvarckő vagy lávaanyagú kavicsok at nyelnek, hanem azok hiányában csigaházakat vagy egyéb szilárd tárgyakat is. A táplálékukat a tavak iszapjában kereső vizimadarak (például vadkacsák) gyomrában gyakran találhatók ólomsörétek, amelyek a vadászok vízbe visszahulló töltényeiből származnak. A vízi szárnyasok nyilván nem szándékosan nyelik le a söréteket, és nem is válik egészségükre, mert az ólom mérgező. Mint érdekességet említjük meg, hogy egy burmai rubinbánya környékén elejtett fácán zúzájában – rubinkövet találtak.
Úgy látszik, a madarak, legalábbis egyes megfigyelt madárfajok
BIZONYOS RENDSZERESSÉGGEL
a napnak bizonyos szakaszában szedegetik össze az emésztőkavicsokat. Érdekes adatokat közöl ezzel kapcsolatosan Meinertzhagen angol ezredes, aki Írországban megfigyelte, hogy a pintyek télen mindennap pontosan negyed tizenkettőkor kezdték el szedegetni egy sétányról az „emésztőt”, s ez a tevékenységük mintegy húsz percet tartott; a hófajdok – szerinte – naponta kétszer: délelőtt és a szürkületet megelőző időpontban gyűltek össze emésztőköveket szedegetni.
A különféle madarak zúzájában található emésztőkavicsok száma elég tekintélyes lehet. Erre vonatkozólag is vannak pontos, számszerű adataink. Például a moánál, Új- Zéland kipusztult struccszerű futómadaránál a gasztrolitok száma elérte a 220-at, az egyik fajdfélénél pedig nem kevesebbet, mint az 500-at. Az emésztőkavicsoknak a zúzógyomorban található táplálékhoz viszonyított mennyisége fajonként igen eltérő; általában a táplálék hatodrésztét, tizenkettedét teszi ki, de lehet egyharmadaa (a fogolynál), sőt fele is (a lúdnál, a hattyúnál, a kanárinál).
AZ EMÉSZTŐKÖVEK NAGYSÁGA
általában arányos az illető madár nagyságával, de meghaladja az elfogyasztott táplálékszemcsék nagyságát. Az emésztőkövek a verebeknél homokszemcse nagyságúak, a tyúknál kisebb kavicsok, a nagy termetű madaraknál pedig a jókora parittyakő nagyságot is elérik. E tekintetben a fent említett moa a „csúcstartó”, amelynél az egyes gyomorkövek két és fél kilogramm súlyt is nyomhatnak (!) – igaz, hogy e madarak legnagyobbjai negyedfél méter magasak, igazi madáróriások voltak. A véletlenül lenyelt, túlságosan nagy és éles kavics végzetessé válhat az állat számára.
Az emésztőkövek, amint már arról szó volt, az izmos „zúza” erő teljes összehúzódásai során segítenek a táplálék szétzúzásánál, felaprózásánál. Nem lehetetlen, hogy az elnyelt kavicsok – amennyiben összetételük megfelelő – részben hozzájárulhatnak a madarak mész- és foszforszükségletének fedezéséhez is. A gasztrolitoknak ez a szerepe azonban általában igen alárendelt.
Az eddig elmondottak jelenkori vagy földtörténetileg nem rég kipusztult madarakra vonatkoznak. Vagyis nem adnak felvilágosítást arra vonatkozólag, hogy
MIÓTA NYELNEK KAVICSOKAT
az emésztés megkönnyítése céljából a madarak. Arra, hogy ez a szokás nem újkeletű, abból is következtetni lehet, hogy a mai madarak – már szintén fogatlan – ősei egészen a földtörténeti középkorig nyomozhatók visszafele; márpedig a zúzógyomor a maga „malomköveivel” éppen a táplálék szájban történő megrágásának, felaprózásának hiányát hivatott pótolni. Ennek a gondolatmenetnek a helyességét támogatja az a tény is, hogy – mint láttuk – a madaraknál törzsfejlődésileg idősebb hüllők is nyeltek köveket. Mindez azonban csak elméleti okoskodás és nem kézzelfogható bizonyíték. Az ősi élet búvárai azonban bizonyítékokat is sorakoztatnak: már a földtörténeti újkor elejéről. Két francia paleontológus a paleocén kor felső részét képező sparnaciumi emeletből származó – tehát mintegy 60 millió éves – édesvízi márgákban ásatag madártojás héjtöredékekkel együtt olyan kvarckavicsokat talált, melyek jobban le voltak gömbölyítve és fényesebbek voltak, mint a közönséges tengeri kavicsok. A meglehetősen vastag tojáshéjak s az azokkal együtt rendszeresen előforduló jellegzetes kavicsok is a nagy termetű Gastornis vagy Diatryma nevű ősmadárnemzetség fajaitól származhattak, melyek maradványait már megelőzőleg megtalálták – és leírták – a Párizsi medence azonos korú képződményeiből.
MIT „MOND” AZ ELEKTRONMIKROSZKÓP?
A francia kutatók annak eldöntésére, hogy valóban emésztőkavicsokról van-e szó, és nem a véletlen játékáról, tüzetes vizsgálatnak vetették alá ezeknek a kavicsoknak egy részét, felhasználva a korszerű tudomány és technika módszereit, vívmányait.
A vizsgált kavicsgyűjtemény – amint erről Cailleux professzor részletesen beszámol – 16 darabból áll: tizenhárom darab közönséges kvarcból és három darab jáspisból (a jáspis a kvarc finom szemcsés tömött vörös, zöld vagy barnás színű, átlátszatlan változata). A kavicsok hossza 10 és 33,9 mm között, szélességük 6,2 és 11,8 mm között, vastagságuk pedig 3,8 és 9,4 mm között váltakozik. Tehát elég nagyocskák, többé-kevésbé arányosak az ősmadarak feltételezett nagyságával. Koptatottsági mutatószámuk (a lapos oldalán vizsgált kavics körvonalának legkisebb görbületi sugara osztva hosszúságának felével) – 0,220 – jól beilleszthető a már említett új-zélandi moa emésztőkövei koptatottsági indexei (0,150–0,260) sorába. Ez is megerősíti annak a feltevésnek a helyességét, hogy a provance-i és aude-i leletek madarak emésztőkövei.
Feltűnő e kavicsok megnyúlt alakja. Megnyúltsági mutatójuk (hosszúság/szélesség ), mely 1.77, jóval nagyobb mint a tengerparti kavicsok megnyúltsági indexének középértéke (1,43). Ebből arra lehet következtetni, hogy a szóban forgó óharmadkori madarak „tudatosan” megválogatták a könnyebben lenyelhető és mégis elég nagy, hosszúkás kavicsokat.
A felület vizsgálatát tízezerszeres nagyítást lehetővé tevő elektronmikroszkóp-típussal végezve kiderült, hogy a szóban forgó kavicsok felülete elüt a szél által koptatott homokszemcsék felületétől, s inkább a mozgó víz által sokáig koptatott kvarcszemcsékre emlékeztet. Nevezetesen: a mélyedések közti felületek csak kevéssé emelkednek ki, simák, csiszoltak. Ez nyilvánvalóan a zúzában mozgatott s a táplálék pépjével kevert kavicsok enyhe dörzsölődésének eredménye.
Végeredményben tehát állíthatjuk: a korszerű és elmés vizsgálatokból leszűrt újabb adatok azt bizonyítják, hogy az emésztőkavicsok nyelése, a madaraknak ez a táplálkozási alkalmazkodása, már legalább 60 millió éves.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
