Egyes újabb állatrendszertani munkákban, mint amilyen a George Gaylord Simpson, neves amerikai kutatóé is, a párosujjú patások (Artiodactyla) az emlősök – s egyben az egész állatvilág – fejlődésének csúcsára kerültek, a főemlősök (Primates) pedig meglehetősen „lecsúsztak” a származástani rangsorolásban. Bizonyára szép számban vannak, akiket meglep ez a rangsorcsere, mivel megszokták, hogy a főemlősök (ahová a félmajmokkal és majmokkal együtt az ember is tartozik) a „legelőkelőbb” helyet foglalták el az állatvilág rendszerében.
A „megtisztelő” pozíció eredete Linné, a nagy svéd természettudós rendszeréig nyúlik vissza. Csakhogy míg Linné mesterséges rendszerében ezt úgy fejezte ki, hogy egyszerűen velük kezdte, vagyis első helyre helyezte a főemlősöket (innen az általa adott Primates elnevezés is), addig a természetes – evolucionista – rendszerekben a rendszer csúcsára úgy kerültek, mint a fejlődési folyamatok során kialakult állattípusok legtökéletesebbje.
Pedig ha következetesen alkalmazzuk azokat a törzsfejlődéstani szempontokat, melyekre Darwin óta a méhlepényes emlősök (Placentalia) rendszere épül, elkerülhetetlenné válik a főemlősök „trónfosztása”; azok közel kerülnek a rovarevőkhöz (insectivora), amelyek a legkezdetlegesebb, legősibb szabású méhlepényes emlősöknek számítanak, s amelyeknek feltételezett ősi típusaiból jöttek létre az összes többi méhlepényes emlősök. Ugyanis szervezeti felépítésüket illetően a főemlősök sok tekintetben (például a végtagszerkezet szempontjából) nagy hasonlóságot mutatnak a rovarevőkkel. A patások (Ungulata), köztük is a párosujjú kérődző patások (Ruminantia) viszont a legfejlettebb végtagokkal, fogazattal és emésztőrendszerrel rendelkeznek, melyek messzemenő alkalmazkodás eredményei. Ezek távolodtak el leginkább az ősi rovarevő típustól. Nagy fajszámuk, elterjedésük is tökéletesebb alkalmazkodásukkal függ össze.
Megjegyezzük, hogy a méhlepényes emlősök fent említett szempontok szerinti rangsorolása, osztályozása nem is éppen olyan új keletű. Megtaláljuk azt például Hermann Schmidt professzor 1935-ben megjelent kitűnő őslénytani bevezetőjében (Einführung in die Palaeontologie), melyben a méhlepényes emlős rendek rövid jellemzése során a főemlősök a rovarevők, foghíjasok és rágcsálók után következnek, a ragadozók, cetek és patások előtt; vagy Mircea Paucă professzornak a negyvenes években megjelent kőnyomatos egyetemi tankönyvében, melyben – a fent említett szempontokra hivatkozva – a főemlősöket e szerző is a ragadozók után, a rovarevők közelébe helyezi, a palásoknak jóval „előkelőbb” helyet biztosítva. Ezt a felfogást tükrözi Az őslénytan alapjai című szovjet őslénytani kézikönyv-sorozat ősemiősökkel foglalkozó kötete is (1962).
Ugyanakkor azonban számos újabb keletű munkában a főemlősök továbbra is a „megtisztelő” nevüknek megfelelő fő helyet foglalják el. S ez nem valamiféle konzervativizmusnak vagy az evolucionista tanokkal szembenálló felfogásnak tudható be, és még csak emberközpontú felfogással sem magyarázható, hanem olyan okokkal, melyeknek boncolgatása a rendszerezés szempontjai megválogatásának, értékelésének bonyolult kérdéseihez vezetne. Ezek részletes elemzésére itt nem térhetünk ki. Annyit azonban megemlítünk, hogy ha a fejlődés folyamatának eredményét annak értékével, hatásosságával mérjük, akkor feltétlenül figyelem be kell vennünk azt is, hogy a főemlősök evolúciója uralkodó helyzetet biztosított az embernek – a legfejlettebb főemlősnek – a természetben. És hogy az az ősi típusú, „primitív” végtagszerkezet tette lehetővé az emberi civilizációt megalkotó, gondolkodás irányította, de arra vissza is ható kéz kialakulását. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az egyik főemlős gondolkozik többi emlőstársa osztályozásának szempontjain, s egyáltalában a lét, a világmindenség nagy kérdésein, bár talpon járó, kezdetlegesebb fogazatú, s kulcscsonttal is rendelkezik.
Ilyen és ezekhez hasonló megfontolások (és nem egyszerűen a „részrehajlás”) késztették az említett szerzőket is arra, hogy a főemlősöket továbbra is az evolúciós rangsor élén hagyják. Telegdy-Roth kitűnő egyetemi tankönyvében (1953) így indokolja a Primatesek csúcshelyzetét a rendszerben: „A sok tekintetben legmagasabb szervezettségű emlősök tartoznak ebbe a rendbe, ezeket különösen agyuk fejlettsége és pszichikai sajátságaik emelik a többi emlősök fölé”. Virginia Barbu (Paleontologie, 2. kiad. 1968) szintén ezekre a sajátságokra hivatkozva helyezi az állatvilág élére a főemlősök rendjét, egyben rámutatva arra is, hogy számos ősi jellemvonással is bírnak, minek okából egyes rendszerezők a rovarevők közelébe helyezik őket. Arno Hermann Müller professzor őslénytanának (Lehrbuch der Paläozoologie, 1970) befejező kötetében szintén a főemlősökkel zárul az állatvilág rendszere. (Érdekes, hogy itt a főemlősök mellett találjuk a rovarevők, bőrszárnyúak és denevérek csoportjait is.)
Igaz ugyan, hogy az idegrendszer, az agy s az ezzel szorosan összefüggő pszichikai képességek fejlettségi foka mint osztályozási szempont nehezen alkalmazható következetesen az állatvilág osztályozásánál – még az emlősök esetében is, és különösen a kipusztult típusok esetében –, de ez még nem jogosít fel bennünket arra, hogy azokban az esetekben se alkalmazzuk, ahol ez lehetséges és indokoltnak látszik. Annál is inkább, mert az osztályozás kritériumai ma még igen-igen változók és viszonylagos értékűek.
Bárhogy is álljanak a dolgok, egy bizonyos: az ember fejlődése során „kiugrott” és olyan fölényre tett szert, mely már-már a természet feletti uralmat biztosítja számára. De eszével, civilizációjával nemcsak fennmaradását, fölényét, jólétét biztosíthatja, hanem saját maga és egész környezete pusztulását is előidézheti. Igazi bölcsességnek, magasabbrendűségnek éppen abban kell megnyilvánulnia, hogy tevékenységének káros hatásait – melyekkel környezetét, létét s végsősoron az egész élővilágot veszélyezteti – idejében felismerje és kiküszöbölje. Ha ezt megteszi, valóban megérdemli rendszerint első helyét, ha nem, az a szomorú sors vár rá, mint a többi túlspecializálódott, újabb alkalmazkodásra már képtelen élőlényre, melyeknek egykori létezését, virágzását csak ásatag maradványaik hirdetik. De ezek az élőlények nem tudtak gondolkozni!
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.