Oroszország már több mint egy éve folyó ukrajnai agressziója az orosz kutatókkal folytatott tudományos kooperációkra is rányomta a bélyegét – ezek nagy része megszűnt. Bár szokás azt mondani, hogy a tudomány pártatlan, semleges, csak a tények iránt elkötelezett, ez a valóságban messze nincs így. Az Európai Atommagkutató Központ (CERN) az orosz-nem orosz kollaborációk legforróbb pontja, így nem is annyira csoda, hogy egy éve patthelyzet hátráltatja a kutatásait. Ezt most sikerült feloldani, de a jövő meglehetősen reménytelennek látszik.
Az idősebb részecskefizikusoknak, akik már az előző hidegháború során is a szakma elitjébe tartoztak, ez a helyzet annyira talán nem is újszerű. Mindig is volt bizonyos kommunikáció a nyugati és a szovjet atomfizikusok között, noha a tudományterületük szinte elválaszthatatlan volt a nukleáris fegyverkezéstől. „A hidegháború alatt az orosz és az amerikai fi zikusok interakciói, illetve a fizikusok és a kormányaik közötti kommunikáció azt a célt szolgálta, hogy a háború maradjon is hideg” – írta Nina Fedorova orosz származású, de már Amerikában született molekuláris biológus, „amerikai amerikai” szerzőtársaival együtt tavaly márciusban a Science folyóiratban közzétett nyílt levelében, amelyben azt kérték, hogy „Putyin Ukrajna ellen indított bru-
tális, provokálatlan háborúja” miatt a Nyugat ne hagyja magukra az orosz kutatókat.
Ám ez nem ilyen egyszerű. Miközben a személyes kapcsolat esetleg megmaradhat, a kutatók mindkét oldalon a munkahelyüktől és a kutatásaikat finanszírozó (kormány)ügynökségektől függenek, így nem dönthetnek a saját szakállukra arról, kivel működnek együtt formálisan vagy informálisan. A dilemmát nehezíti, hogy míg nyugaton legfeljebb a szakmai kiközösítést kockáztatja az a kutató, aki a konszenzussal ellentétesen viselkedik, addig Oroszországban egy szerencsétlen Instagram-bejegyzésért is börtönbe zárnak bárkit. Szóval azok a felszólítások, miszerint az orosz kutatók nyilvánosan ítéljék el a háborút, ha továbbra is kooperálni akarnak nyugati
kollégáikkal, meglehetősen naivak – vagy inkább nélkülözik az empátiát. Valószínűleg a szerencsés amerikai tudósok el sem tudják képzelni, hogy egy, a hivatalos állásponttól akár árnyalatnyit is eltérő megszólalás a tudósok életét is veszélybe sodorhatja. (Zárójeles megjegyzés: ha nem is az életük, de az állásuk könnyen veszélybe kerülhet a magyar kutatóknak is, ha „meggondolatlanul” posztolnak a Facebookon, illetve
a – minisztérium által irányított – munkahelyük engedélye nélkül nyilatkoznak a sajtónak. Többször szembesültem már azzal, hogy egy kutató nem mert nyilatkozni akár csak az állami intézménynél folytatott munkájával (és a politikával általában) semmilyen módon nem összefüggő témában sem, mert szabályosan rettegett, hogy kirúgják emiatt, és ha mégis nyilatkozott úgy, hogy erről nem kérdezte meg a sajtóosztályt – akik Magyarországon természetesnek tekintik, hogy cenzúrázhatják a cikket –, akkor retorziókkal kellett szembenéznie.)
Az oroszokkal folytatott kollaborációt tovább nehezíti (illetve a legtöbb esetben lehetetlenné teszi), hogy a kutatók, illetve intézeteik nemhogy nem ítélik el a háborút, hanem hivatalosan támogatják azt. Nyilván a Kreml parancsára számos orosz-
országi kutatóintézet helyezett el háborúpárti állásfoglalást a honlapján (és ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen nem feltétlenül jelenik meg az elfogultság a honlapon). A legtöbb orosz egyetem egyértelműen támogatja a háborút, ahogy a leghíresebb kutatóintézetek is.
Az orosz rektori konferencia egy évvel ezelőtti nyílt levelét több mint háromszáz orosz rektor vagy ennek megfelelő pozícióban lévő akadémiai és egyetemi vezető írta alá. A nyilatkozatban például ezt írják: „Ezekben a napokban nagyon fontos, hogy támogassuk hazánkat, hadseregünket, amely a biztonságunkat védi, hogy támogassuk az elnökünket, akinek talán élete legnehezebb, de szükséges döntését kellett meghoznia.”
Úgy tűnik, ők is csak néhány napos háborúra számítottak. Az Orosz Tudományos Akadémia a körülményekhez képest kifejezetten különutasnak tekinthető közleményt adott ki, amikor, bár megértéssel viszonyul a „katonai konfliktus” (tehát nem a hivatalos „különleges katonai művelet”) okait illetően, de arra szólított fel, hogy fejeződjenek be a harcok, és tárgyalásos módon rendezzék a vitákat.
A Nagy Hadronütköztető (LHC) nevű hatalmas részecskegyorsítót üzemeltető CERN nagyon nehéz helyzetben találta magát, hiszen a kutatási projektjei hét százalékában vesznek részt orosz kutatók, és ezeket részben orosz állami pénzekből
fi nanszírozzák. Összesen több mint ezer orosz és belarusz fizikus dolgozik a CERN-ben (vagy távolról működik közre a kísérletekben). Az LHC a világ tudományos szempontból egyik legtermékenyebb (és legdrágább) tudományos berendezése.
Normális esetben naponta jelennek meg tanulmányok a részecskegyorsító négy nagy kísérletében (négyépületnyi méretű detektorában) elért eredményekről, de az elmúlt egy évben az orosz kooperációban végzett CERN-kutatások alapján megírt és publikált szakcikkek száma nullára csökkent. Ennek oka, hogy számos nyugati kutatóintézet és tudós határozottan megtagadta, hogy az oroszokkal közösködjön bármiben is, ideértve a közös tanulmányok közlését. A CERN-t irányító testület is úgy határozott, hogy azonnal felfüggeszti Oroszország társult státuszát, és 2024-től (az aktuális szer-
ződés lejárta után) meg is szüntet az orosz kutatókkal mindenféle kooperációt. De mi legyen a korábbi kísérletek eredményeivel? A vérmesebb nyugati fizikusok azt akarták, hogy teljesen hagyják ki az oroszokat a szerzők közül, mintha ott sem lettek volna. Ez azonban egy sor jogi nehézséget vont volna maga után (hiszen az oroszok fizettek a saját részvételükért). Ezért egészen mostanáig az volt a kényszerű status quo, hogy nem publikálnak semmit. Vagyis van egy csomó (már több mint 250) kész tudományos
cikk, amit elbíráltak és elfogadtak a világ fizikai folyóiratai, de a nyugati szerzők leállíttatták a publikálásukat. Maga a szöveg nyilvánossá vált, hiszen felkerült a gyors tudományos kommunikációt segítő preprint szerverekre, de töröltek belőlük minden szerzőt. Sok cikk szerzőjének csupán a kísérlet megnevezését adják meg, például „Atlas-kollaboráció” (az Atlas az LHC egyik nagy kísérlete). Ez azonban hosszú távon
megint csak problémákat szül, hiszen a publikált eredmény a tudomány valutája, aki nem publikál névvel és a munkahelye megnevezésével, az nem is létezik. A mantraszerűen ismételgetett mondás szerint „publish or parish”, vagyis „publikálj, vagy elpusztulsz”.
Az nem felel meg sem az egyetemeknek, sem a tudományfinanszírozó ügynökségeknek, ha névtelenül megjelenik egy kétes értékű szöveg a preprint szerveren. A fiatal kutatók (például a doktoranduszok és a posztdoktorok) karrierje függ attól, megjelenik-e a cikkük a nevük alatt. Mindezen kényszerek miatt a hírek szerint a CERN nyugati és orosz kollaboránsai végül kompromisszumra jutottak, és ezzel talán feloldódik a patthelyzet. Valószínűleg a legtöbb cikk úgy jelenik meg a közeljövőben, hogy az orosz kutatók szerepelni fognak rajta szerzőként, de az intézményeik nem. Kicsit olyan ez, mint ahogy például az orosz teniszezők semleges sportolóként, zászló nélkül játszanak a nemzetközi tornákon.
Ezzel azonban természetesen az alapvető probléma nem oldódott meg (és nem is fog, amíg az oroszok nem mennek haza Ukrajnából). Az orosz kutatókkal szembeni kiközösítés a tudomány minden szintjét áthatja. Sok kutató nem hajlandó orosz kéziratokat bírálni, az egyik legnagyobb tudományoscikk-adatbázis nem indexeli az orosz folyóiratokat (ami miatt ezek effektíve láthatatlanná válnak nyugaton), az egyik legnagyobb német kutatásfinanszírozó szervezet (a Német Kutatási Alapítvány) pedig óva intette az általa fizetett vizsgálatok munkatársait, hogy oroszokkal közösen publikáljanak. Ahogy a háborúnak, ennek az áldatlan állapotnak sem látszik a vége.
A szerkesztő megjegyzése
Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) 23 országot, 15 000 kutatót, évi dollármilliárdokat és a világ legnagyobb gépét, a Nagy Hadronütköztetőt foglalja magában. A CERN és az LHC azonban még ekkora szervezeti és mechanikai tűzerővel a háta mögött is kinövi jelenlegi számítástechnikai infrastruktúráját, ami nagy változásokat követel meg a világ legnagyobb fizikai kísérletének adatgyűjtési, tárolási és elemzési módjában. A Large Hadron Collider – egy hatalmas részecskegyorsító – másodpercenként 40 milliószor képes adatokat gyűjteni 150 millió érzékelőjének mindegyikéről, ami összesen mintegy petabájt/mp lehetséges adatterhelést jelent. Ezek az adatok leírják, hogy egy detektort eltalált-e egy részecske, és ha igen, milyen és mikor.
Megjelent a Magyar Hang VI. évfolyama 10. számában március 10–16.
