Nézelődő

Ott voltam, láttam, amint Szűrös Mátyás, a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori központi bizottságának titkára, volt moszkvai nagykövet, aki később azzal dicsekedett, hogyan imádkozott titokban a nagykövetség kertjének jótékony homályában a haza üdvéért, nos, ez a derék ember állt a parlament ablakában, s kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Közjogi szégyen volt. Ott bambultam a tér szélén zavartan, nem éreztem szinte semmit a korszakváltásból, pedig 1989. október 23-án lezárult a kommunista népköztársasági időszak, és… és…

És jött a több évtizedes tompa őrület.

Mindig bosszankodva csodálkoztam, hogy annyi tüntetés során egyszer sem jutott eszébe senkinek, hogy a „demokrácia szentélyét”, a parlamentet a nép nevében visszavegye, mint tette ezt békésen Magyar Péter, aki kivárta, amíg megvilágosodott a magyar, s lett bátorsága neki is szakítani a saját múltjával. Felébredt, s tette, amihez nem volt mersze senkinek néhány, Házon belüli partizánon kívül. Viselik is annak politikai átkát, hogy annak idején letették az esküt a NER-re.

Sovány vigasz, hogy velünk együtt ők is megszenvedték az utóbbi másfél évtizedet. Nem akadt senki, aki vigyázó szemét Párizsra vagy messzebb vetette volna.

Talán egyszer, végre, utolérjük magunkat, nem lesz több történelmi kurfli és vakhit, lenyugszik, megpihen ez a komp is, besorol a többi közé Nyugaton, nem akar bot lenni a küllők között, csak egyszerű küllő a többi között, s ha vár valakire, az nem a Megváltó, hanem egy hús-vér Ember, aki a szemébe mondja az igazságot: a hamis prófétákban hinni sohasem vált be.

Nem sokszor adatott meg a magyar történelemben az a kegyelmi pillanat, mint volt múlt szombaton, hogy a nép a saját bőrén megérezhette a történelem érintését. Harminchét év után másodszor érte ez a kiváltság a magyar nemzetet, ráadásul békében.

Ezúttal nem szúrhatjuk el. Nem ültethetünk a saját nyakunkba újabb fenevadakat, mert a történelemnek is van türelme, amivel nem érdemes a végsőkig szórakozni.

Egyetlen életünk van, nagyon nem mindegy, szabadságban vagy megnyomorítva éljük-e le. A most leváltott a rendszer ebből nem értett, vagy nem akart megérteni semmit. Tátognak, mint a halak a francia udvar maradékán, nem tanultak semmit. De nem is felejtettek, ami óvatosságra kell intsen bennünket. A látszólag könnyen kivívott, de másfél évtizedig megszenvedett szabadság törékeny jószág, óvni, félteni kell, mert nem adatik sűrűn alkalom a nemzet ébredésére.

Hagyni kell most az új hatalmat, hadd dolgozzon, ahogy ígérte, a köz érdekében. Annak a köznek a nevében, amelyről már csaknem elfeledkeztünk. De, miközben dolgozik, egyetlen pillatatra sem hagyhatjuk, hogy mellőzze a köz véleményét. Sok vitája lesz a hatalomnak, az egyik legfőbb, hogy arányt találjon a közvetlen demokráciával.

Post Festum… Túl vagyunk a nehezén, a történelem forradalmi részén, békésen, de akarattal, mint a Ház előtti vizesárkon átgázoló, ünneplő tömeg megmutatta. A „demokrácia szentélye” ezúttal is sértetlen maradt. A következő húsz évben biztos így is marad (?).

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 14-én.