Ma kihirdetik, kik jutottak be az ellenzéki kormányfőjelöltek előválasztásának második fordulójába, amivel tisztul a kép: megtudjuk, ki lehet a kihívója a regnáló miniszterelnöknek. Első pillantásra szokatlan, a magyar politikai életben újszerű fogalmakkal ismerkedtünk meg az utóbbi hetekben, ráadásul szokatlan helyszínen, a köztereken. Aztán az előválasztás mellett döntő közösség gyorsan hozzászokott, hogy politikussal a nyílt utcán is találkozhat, horribile dictu, még beszélgethet, vitatkozhat is vele.
Miközben talán eszébe sem jut, hogy amit tesz, az a demokrácia gyakorlása a mindennapokban. Az ellenzékre nézvést ez a legnagyobb veszély: soha többé semmivel sem indokolhatja távol maradását az utcáról, a közvetlen kapcsolattartástól. Az utca, a köztér visszafoglalása mindenképpen a demokrácia nyeresége. A politikusokból ismét földre szállt ember lett. Hogy meddig, majd meglátjuk. Ha az ellenzék mást nem ért el – a második kör eredményére, még inkább a jövő tavaszi voksolásra korai volna fogadást kötni -, mint hogy megmutatta a demokrácia életképességét magyar talajon, már azzal reményt teremtett: hitet adott, hogy nem kell sorscsapásként örök ideig a NER-ben élni. Hogy rajtunk, a közösségen múlik, lehet-e más a világ, lehet-e más a politika.
Meglehet, először elnéző mosollyal fogadtuk az előválasztás intézményét mint a demokrácia ünnepét. Tévedtünk. Bármi történt is, vagy fog történni, ez ünnep volt, amely tapasztalatként velünk marad. A demokráciát nem lehet többé bohócruhába öltöztetni. Lassan gyökeret ver a társadalomban, hogy a NER megdöntését nem várhatjuk el senkitől, csak magunktól. Hiába reméljük a megoldást az Európai Uniótól, annak intézményrendszerét nem a tagállamok hatalmi viszonyainak átrajzolására találták ki. Az EU legfeljebb annyit tehet – de azt megteheti -, hogy a tagságból kiutálja az oda nem valót, önvédelemből is azt mondva: ha nektek jó egy autoriter rendszer, hát legyen, de mi nem kérünk belőle.
Nem arról van szó, hogy az EU maga a tökély, mert nem az, és nem arról van szó, hogy mindenben bólogatni kell, mert nem kell. A tagállami szuverenitás még annál is többet megenged, mint amiről az Orbán-kormány hadovál: a belpolitikába – tevőlegesen – végképp nem szól bele. A nemzet jövője a saját kezében van, döntsön akárhogy – de ha döntött, el kell viselnie döntésének a következményeit is: az európai magányt. A párialétet, mert valóságos közösséget nem fog találni sehol sem.
Hamarosan kiderül, kire hárul az a mérhetetlen felelősség, hogy az egyesült ellenzék nevében szembeszálljon a regnáló kormányfővel és az ő szinte korlátlanná kiépített gazdasági és politikai, intézményesített hatalmával. Még nem tudjuk, ki lesz az, csak a felelősség és a munka roppant voltát látjuk. Afelől nincsenek kétségeink, hogy valamennyi ellenzéki erőt maga mögött kell tudnia, ha jövő tavasszal nyerni akar. Annak az ellenzéknek minden erejét, amely megszabadította bohócruhájától a demokráciát, hogy végbevihesse a rendszerváltást és arcot adjon a IV. magyar köztársaságnak.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. szeptember 29-én. A szerző a lap főszerkesztője.