Az első szó a vigasz szava, ami a szerzőt illeti. Mint annyi más esetben, most sem vagyunk biztosak benne, hogy az olvasói fogadtatás kellően barátságos lesz.
Akár röviden is elintézhetnénk az egészet: Révész Sándor, a HVG publicistája megint írt egy nagyszerű könyvet (Húzzuk a keresztünk – A magyarországi választások története 1905-2018). Egy olyan kötetet, amely kész történelemkönyv, s bár szűkebb tárgya szerint a magyar választások története, nem lehetett, nem is lett más, mint sajátos nézőpontból megírt XX-XXI. századi magyar történelemkönyv.
Az első szó a vigasz szava, ami a szerzőt illeti. Mint annyi más esetben, most sem vagyunk biztosak benne, hogy az olvasói percepció kellően barátságos lesz. Egyszerűbben: hogy a kötet nem száll-e el visszhangtalanul, nem fullad-e bele a választások utáni méltatlan viták fecsegésébe. Ne legyen igazunk, de alighanem ez fog történni. A magyar politikai filozófia ugyanis csendben engedi el nem csak saját örökségét Bibó Istvántól Szücs Jenőn át Romsics Ignácig, de mond le Révész Sándortól Csunderlik Péteren át Földes Györgyig, Tamás Gáspár Miklósig, Lengyel Lászlóig számos kiváló szerzőről.
Mondjuk, a politikai nyafogás a publicisták kenyere – ócska tévéműsorok martaléka – lett, de az, ami az utóbbi százhúsz évben velünk történt, mégsem intézhető el vállrándítással, de még önmagában a magyar történelem sajátosságaival sem. Márpedig ez történik: így lesz a magyar vidékből Európából nem kérő, elmaradott, suttyó térség, így terem az önmarcangoló, meghunyászkodó, önmagát felmorzsoló értelmiségi. Valódi kritikai szemlélet híján így virágzik ki az autoriter rezsim, tenyészik társadalmi ellenállás hiányában az önkényuralom. Az pedig ugyanennek a hatalomnak a hazugsága, hogy a magyar valami isteni ok miatt szabadságszerető nép volna. Ha már, akkor túlélő nép, amely ez irányú képességeit szinte tökélyre vitte az évszázadok alatt.
Ha van egyéb, az a XX-XXI. századot nézve, maga a csődtörténet.
Miért? A kötet alkalmat nyújtott Pető Péternek, hogy remek tanulmánnyal vezesse fel Révész bőven adatolt mondandóját. Ebből idézünk: A választások emlékezete „már csak azért sem lényegtelen, mert a demokratikus politikai rendszerek alapja mégiscsak az a nap, amikor a választópolgárok dönthetnek arról, kire bízzák a közhatalom gyakorlását.
Meghökkentő e szövegből értesülni arról, hogy 1905 és 2018 között mindössze hat olyan választás volt, amelyen sem a választási rendszer, sem a körülmények nem akadályozták meg a kormányváltó szándék érvényesítését…
Magyarországon a demokratikus rendszer nem a magyar történelem meghatározó politikai modellje, hanem – e kötet alapján – sokkal inkább atipikus fejlemény a magyar történelemben… A demokrácia minősége, tartalma, karaktere rettenetesen széles skálán képes mozogni, miként az e könyvből kiolvasható… Nem úgy van, hogy vagy van demokrácia vagy nincs demokrácia, nem fekete vagy fehér a kép, számos körülmény, átmenet létezik, autokratikus elemek sokasága tűnhet fel még nagyon demokratikusnak látszó modellekben is. És nem elsősorban arról beszélek, hogy a Fidesz különféle verziókkal hogyan tolja autokrácia felé az elnevezésében demokráciát…, miként képesek politikusok autokratikus hatalomgyakorlásra a demokrácia fegyelmezett keretei között. Ehhez ugyanis sokszor elégséges annyi ambíció, hogy politikai cselekvéseiket nem korlátozzák önként vállalt, közmegegyezéses, eszmei határok, hanem érvényesítik a kezükbe adott hatalom teljességét. Ez nagyon is kreatív munka, hiszen úgy kell alkalmazkodni a realitásokhoz, győzni újra és újra a választásokon, hogy közben azoknak elégségesen szabadnak kell tűnniük ahhoz, hogy az ellenzék elinduljon rajtuk, így részvételével legitimálja azokat, miközben a választópolgárok többsége is úgy ítéli meg, a társadalom ítéletét tükrözi az eredmény.”
Ki nem tudott eddig erről?
És erről: „Ma a jobboldali és szélsőjobboldali fordulat mindenütt Európában, Észak-, Közép- és Dél-Amerikában, Indiában stb. tagadhatatlan tény – sőt: a pillanat legfontosabb ténye – , de ez nem jár mindenütt a baloldali szervezeteknek, a baloldali kultúra egyetemi-akadémiai és irodalmi-művészeti enklávéinak az elpusztításával. Ebben a magyarországi rezsim messzebbre megy, mint elvrokonai.” Tegyük fel, hogy Tamás Gáspár Miklósnak igaza van ebben, és a magyar politikai ellenzék béna kacsaként fogadta a nyakába zúduló nem konzervatív, hanem 2010 óta szilárdan kiépülő jobboldali politikai rendszert, de
sem „az emlékezet”, sem a politikai tapasztalat hiánya – a magyar vidék „bugrissága” – nem indokolta, hogy az ellenzék 2022-ben egy gyenge „Orbán-másolattal”, Orbán-visszfénnyel próbálja meg legyőzni a mintaadó autoritert. Miért szavazott volna bárki is a ráadásul gyenge másolatra, ha egyszer minden erejével ott volt az eredeti?
Révész könyve ezt a – számunkra keserű – végszót értelemszerűen nem tartalmazza, előbb jelent meg. Minden egyéb, amiről tudni kell, az benne van, vagy kiolvasható belőle.
Amúgy csak jeleznénk: a történelemnek nincs vége. Egyetértünk Petővel: „a nemzet mindenekfölötti érdeke a társadalom ítéletének érvényesítése. Ez ugyanis a szabadság. Egy demokratikus politikai közösségben ez a szabadság, és nincs másik szabadság.”
Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk – A magyarországi választások története 1905-2018, Európa Kiadó, 2022
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2022. június 12-én.
