Nézelődő
K. Lajosnak abszolút hallása volt. Ennek hasznát főként maga K. Lajos élvezte, mivel szinte hibátlanul le tudta fülelni Paul McCartney basszus játékát, ami tekintve az állandó rádiózavarást nem is volt annyira egyszerű. És akkor még ott voltak az egyéb szólamok, amelyeket szintén le kellett lesni a kőkorszaki módszerekkel. Mindegy is: a közönség minden hangért hálás volt, és talán jobb is így, hogy az utókor emlékezete csak néhány fotót örzött meg, magnófelvételeket nem. Így sem lehet semmi panasz a nyilvánvalóan szörnyű korabeli valóságra, a zenekar játékára, amelyet mára kiszínez az emlékezet, és a szándék tisztasága: hogyan is kellett volna Beatlest játszani a hatvanas évek közepén. Hogyan volt bátorsága, mersze – az Illést nem számítva – bárkinek Beatlest játszani?
De kicsit előre futottunk: mire a zenekar feloszlott, lett hangszer is. Csak a basszus lett szinte tornyosuló probléma: K. Lajos azonban – mindamellett, hogy abszolút hallása volt – még ráadásul makacs is volt. Mert, ha már basszus, hát egy Höfnernél alább nem adhatta, ha már Paul McCartney azon játszott. Leírhatatlan az az aprólékos munka, amellyel K Lajos zenésztársai idegeire ment, mire a basszus elkészült. Csenevész másolata volt ez egy igazinak, de kit érdekelt ez:
az álomvilág maga volt a valóság, amibe menekülni lehetett, a zene valóságos volt. A hangszer pedig akkor is hangszer, ha csak silány másolat.
Arányait hosszasan méricskélte K Lajos, amint színezését és lakkozását is a korabeli fényképekről leste el. Csak a bundozást bízta szakértő hangszerkészítőre.
Évek teltek el, míg K. Lajos társa ráébredt saját tehetségtelenségére. Addig K. Lajos füléből élt, mert neki magának szorgalma volt ugyan, de füle hozzá nem. Hiába tornyosultak akkor már erősítők a cselédszobában, hiába vett szülei pénzén, hitelre drága hangszert, hosszas gyötrődés után eladta azt is, kellett egy farmer. Aztán, már a katonaságnál, meghallotta azt a cigánygyereket játszani. Egy Django Reinhardt – gondolta, és nem vett többé a kezébe hangszert.
K. Lajos ma a falra akasztva őrzi basszusát, ami akkor is szörnyű, ha amúgy megmaradt gitáros embernek, néha álmodik is vele.
A Beatles forradalma pedig az emlékezetbe vész, azokkal az álmokkal együtt, amelyeket egy iskolai zenekar oly hiábavalóan kergetett. Csak az a tisztaság maradt meg talán, amellyel egy nemzedék hiábavalóan a világba üvöltötte, hogy itt van, megérkezett.
Ötvenegy év telt el, hogy McCartney visszakapta valamikor ellopott basszusgitárját. Az ex-Beatle hangszerének megtalálására tavaly Lost Bass Project néven szerveztek mozgalmat, amely sikerre vezetett. A Höfnert egy furgonból lopták el 1972-ben, a hangszerre tavaly ősszel egy sussex-i ház padlásán akadtak rá. A basszusgitárt McCartney még a Beatles világhírűvé válása előtt, 1961-ben vásárolta harminc fontnak megfelelő német márkáért Hamburgban, ahol a csoport hónapokon át éjszakai klubokban zenélt. A hangszer végigkísérte pályafutását a Beatles-ben, olyan daloknál használta, mint a Love Me Do vagy a She Loves You. A lopás 1972 októberében Nyugat-Londonban történt, és a Höfner 500-asnak évtizedekig nyoma veszett .
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. február 29-én.
