Hová tűnt Fukuyama 1992-es „utolsó emberével”, a „történelem végével”, amellyel „megjósolta” a jövőt? Hogy a hidegháború után a világban a liberális demokrácia uralmának kora következik, a politika és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelmével. Amire Huntington 1993-ban azt válaszolta: a jövőben az államok nem (politikai) ideológiák alapján fognak szemben állni egymással, hanem kulturális, civilizációs alapon, melyben a liberális demokrácia (a „nyugati civilizáció”) csak egy lesz a sok közül, és nem is a legerősebb. Is-is, igen is, meg nem is. Huntingtonnal előbb végezhetnénk, ha a világ felismerné, hogy egyetlen civilizáció létezik csak, sokféle kultúrával.
A demokrácia – a társadalmi berendezkedés politikai formája – állapota viszont lehangoló. A felmérés, amely a demokrácia állapotát 167 országban értékeli a választási folyamat és a pluralizmus, a kormányzat működése, a politikai részvétel, a demokratikus politikai kultúra és a polgári szabadságjogok alapján, megállapítja, hogy a világ lakosságának több mint harmada tekintélyelvű uralom alatt él, mindössze 6,4 százalék élvezi a teljes demokráciát. Az elmúlt 15 évben csak egyszer (2010-ben) volt példa hasonló mértékű esésre. A lista élén Norvégia, Új-Zéland és Finnország áll, visszacsúszott az Egyesült Államok, a lista végén Észak-Korea, Afganisztán és Mianmar. „Sérült demokráciákban” él a világ népességének 53 százaléka, köztük Magyarország is. A latin-amerikai országok visszaesése és Ázsia javulása a leginkább szembeötlő. Az EIU az egyik legfontosabb jelenségnek azt tartja, hogy a koronavírus-járvány számos területen az emberi szabadságjogok korlátozásával járt, majd a szükséghelyzeti jogkörök sok helyen érvényben maradtak a járvány levonulása után is. A demokrácia vesztes helyzetben van. Ennek oka alapvetően a saját gyengesége.
Hogy még azt a viszonylag egyszerű kérdést sem tudja érvényesen megválaszolni, hogyan találjon összhangot az emberi jogok maga által felkorbácsolt igényei és a pandémia által megkövetelt közösségi érdekek között. És akkor még nem beszéltünk a geopolitikai kilátástalanságról, a NATO (a Nyugat) és Oroszország közötti (lapzártakor még) hidegháborús állapotról, amely vissza akarna térni az egyszer már békésen meghaladott XX. századi tömbpolitikához, s amely szembe kerül a nemzeti szuverenitás jogával. Mindez csak elfedi a valódi kérdést: hogyan viszonyul a globális tőke a neki eddig kényelmes otthont nyújtó liberális parlamenti demokrácia hanyatlásához, a világ feltartóztathatatlan geopolitikai újrafelosztásához?
Az ember mintha kezdene „láthatatlan erők” hányódó játékszere lenni. De John Lukacs történész valahol a brit Chestertont idézi: „a civilizációéhség olyan étvágy, amely nem egykönnyen méltányolható, amikor az emberek annyira túlcivilizáltak, hogy barbárságra éheznek”.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. február 15-én.
