Johann Christian Friedrich Hölderlin (1770 – 1843) német költő, a 18-19. század fordulójának egyetemesen is egyik legnagyobb lírikusa. Életművét – amely átmenet a romantika és a klasszicizmus irodalma között – a modern irodalmi tudat egyre jelentősebbnek ítéli.
A tübingeni egyetemen teológiát tanult, de jobban érdekelte a filozófia és a költészet. Itt megismerkedett többek között Hegellel és Schellinggel, a kor kiváló filozófusaival. Együtt lelkesedtek Rousseau-ért és Kantért, a francia forradalom eszméiért.
A század végén szeretett bele élete egyetlen szerelmébe, a fiatal, törékeny alkatú Susette Borkenstein bankárfeleségbe, akit műveiben Diotimának nevez. Elragadtatott éveket töltöttek együtt a kölcsönös szerelem sugárzásában, amelyben nyoma sem volt a testi vonzalomnak: szerelmük mély lelki kapcsolattá nemesült.
1807-ben barátai súlyos elmebetegként egy tübingeni asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel gondozta. Utána ugyanannyi évet élt, mint addig…
Hölderlin költészete a klasszika és a romantika határán foglal helyet, de a német klasszika óriásai, Goethe és Schiller a nyugodt, harmonikus kiegyensúlyozottságot hiányolták; a német romantikus költők első nemzedékében (Novalis és társai) viszont antikvitás-eszménye miatt nem talált eszmetársra. Hölderlin rajongott az antik görögökért, saját kora világából a hajdani athéni demokrácia eszméihez, héroszaihoz, isteneihez menekült. Számára valóban léteztek Hellász istenei. (A Wikipédia nyomán.)
Die Jugend
Da ich ein Knabe war,
rettet’ ein Gott mich oft
vom Geschrei und der Rute der Menschen,
da spielt’ ich sicher und gut
mit den Blumen des Hains,
und die Lüftchen des Himmels
spielten mit mir.
Und wie du das Herz
der Pflanzen erfreuest,
wenn sie entgegen dir
die zarten Arme strecken,
so hast du mein Herz erfreut,
Vater Helios! und, wie Endymion,
war ich dein Liebling,
heilige Luna.
O all ihr treuen,
freundlichen Götter!
Daß ihr wüßtet,
wie euch meine Seele geliebt!
Zwar damals rief ich noch nicht
euch mit Namen, auch ihr
nanntet mich nie, wie Menschen sich nennen,
als kennten sie sich.
Doch kannt’ ich euch besser,
als ich je die Menschen gekannt,
ich verstand die Stille des Äthers,
Der Menschen Worte verstand ich nie.
Mich erzog der Wohllaut
des säuselnden Hains,
und lieben lernt’ ich
unter den Blumen.
Im Arme der Götter wuchs ich groß.
Ifjúság
Mivel kölyök voltam,
gyakran oltalmazott egy isten
az emberek lármájától, pálcájától,
így hát reménnyel és repesve játszottam
ligetek virágszálaival,
és a menny szellői
velem léptek színre.
És miként a növények
szívét vidítod fel,
mikor feléd nyújtják
gyengéd karjaikat,
te úgy derítetted jó kedvre szívem,
Héliosz atyám! és mint a Föld
koronahercege, kedvelted voltam,
szentséges Luna.
Ó ti hűséges,
szívélyes istenek!
Ha tudnátok,
hogy lelkem titeket mennyire szeretett!
bár akkor még nem szólítottalak
titeket néven, sem ti
engem, mint ahogy az emberek szólítják
egymást, akár az ismerősök.
Noha jobban ismertelek titeket,
mint régvolt az embereket ismerém,
ráeszméltem a mennyei csendre,
sosem értettem az emberi szót,
Engem a suttogó liget
jóindulata nevelt fel,
és virágok közt
istenek karján felnőve
tanultam meg szeretni.
Répás Norbert fordítása