Engedtessék meg mostan Franz Liebhard szép- és közírónak, hadd emlékezzék meg egy írótársáról, aki éveken át – zivatarokkal és nyugtalanságokkal telített esztendőkön át – oly közel állt hozzá, hogy ők ketten a szó legszorosabb értelmében elválaszthatatlanok voltak. Egyek voltak, és ha volt is két egymástól eltérő arcuk, ezek nem egyidőben mutatkoztak valami janusi kettősség ellentmondásával, hanem egymás után következtek az élet sodrában. Miután az egyik, mondhatjuk így is: a fiatalabbik, idejét betöltötte, tüskéktől vérzőn, a meggyőződéstől eltelten, hogy kora keresztrejtvényének egy részét megfejtette, az utána következőnek engedte át a teret, hogy más feltételek között és más erővonalak mentén ez is viaskodjék az élet és művészet kérdéseivel, hogy megkeresse ez is konok gombolyagok fonalvégét és beleheljen minden tűzhelybe, melyben valamire való szikrát gyanítani lehetett. Talán valaminő nemzedékváltás zajlott ugyanannak az életnek keretében? Bizonyos, hogy különös rejtély ez a maga nemében, vagy még annál is több, ahogyan a stafétabot átkerült egyik kézből a másikba, a jobból a balba. Vagy fordítottan? Mint akinek egyik életrésze megtorpant, hogy a másik tovább fusson? Új akadályokon át, más vesződségek gyomján átvergődve, vissza sem pillantva, előre szegezett tekintettel? Ily módon olyan mélységű cezúrát hagyott maga után, hogy úgy tűnt, ők ketten többé már nem találkozhatnak. Mintha vasfüggöny gördült volna közéjük, elválasztva azokat, akik elválaszthatatlanoknak születtek, egybeforrt kettősség egy emberi alakban: Franz Liebhard és vele született írótársa: Reiter Róbert.
Magamnak sem volt könnyű megállapítani, hol végződött az első, és hol vette kezdetét a második. Nem meghatározott szakaszon, nem valamilyen eltökélés összesűritett pillanatában. És ha nagyvonalú időzítést keresnék, akkor még az esztendőt is nehezemre esnék pontosan megnevezni. Mert minden időbeli elhatároltságon túl régebbi emberi valónkból ezt meg amazt mindegyre magunkkal visszük; azt hisszük, nagyon elmozdult az élet fölöttünk, és íme, mintha a régen volt gyermek tekintene ki szemünkből, vagy máskor elfojtott földrengésszerű hajdani dinamikák dübörögnének fel, mintha csak tegnap lett volna, hogy Reiter Róbert 1918-ban megjelentette a Gyűlölet énekét. Ez volt az a vers, mely messzeáradó soraival, robbanásszerű lázadásával az emberi méltóság megnyomorítása ellen Osváth Ernőt a MA irodalmi estjén a Megyasszay Színház halljában erre a kérdésre indította: „Mért nem jelentkezett nálam soha?” Hogy is jelentkezhetett volna, amikor egy irodalmi mozgalom elszánt híve volt, melyet világ- és művészetnézeti különbségek választottak el az osváthi felfogásoktól. Ez akkor történt, amikor Kurt Pinthus, aki azokban az időkben nevezetes szóvivője volt az Európa-szerte elindult újító irodalmi mozgalmaknak, vagy két ívnyi terjedelmű munkáját erről a megújhodott szellemű aktivizmusról, a német szövegből hevenyében kiolvasott magyar fordításban hoztam Kassák Lajos tudomására. Ennek nyomán került azután a MA címe alá nemsokára ez a sor: Aktivista folyóirat.
Ha Kassák Lajos képe felmerül előttem, akkor mindig első találkozásunkra kell gondolnom, mely a középiskolás előző ismerkedő levelezése után, 1917 őszén történt: Reiter Róbert, az újdonsült bölcsészhallgató, nem kevés lelki szorongással jelent meg a MA Sziget utcai szerkesztőségében, azon a félemeleten, amely 1919 márciusában egy történelmi sűrítettségű éjszaka színtere lett. Itt ismerkedtem meg első látogatásomkor Máttis-Teutsch Jánossal, a néhány évvel ezelőtt meghalt brassói származású festővel, a német hevületű expresszionista festészet legszélsőbb keleti úttörőjével, akinek Kassák abban az időben rendezte első kiállítását; és ugyanakkor beszéltem először Uitz Béla festővel, aki máma mint művészetének mestere Moszkvában él, s akiről csak egy év múltán, egy véletlen temesvári találkozás folyamán tudtam meg, hogy a mi városunk szülötte, Mehala fia, ahonnan naponta mezőn-réten át és mély vársáncok közt járt be a Piaristák ódon gimnáziumába.
Pesten is már, de különösen bécsi éveim alatt nagyon közel kerültem Kassákhoz. Erős szellemi élmények fűztek minket össze, megszámlálhatatlan együtt töltött óra és végtelen gyaloglások az esti Budapest utcáin, a Bécsben rendszerré vált vasárnapi együttlétek, új arculatú külföldi folyóiratokkal való ismerkedések, és mindig megújult iramú beszélgetések, átfűtött viták az új költészet, általában az új inspirációjú művészetek alapvető kérdéseiről – ez a szellemi mozgalmasság és izgalom, mérlegelés és eltűnődés, elvi oppozíció aranyveretű hangja és termékeny nyugtalanság vonul át emlékezetemen, ha Kassák ajánló sorait olvasom A tölgyfa levelei címlapján 1964-ből: „Reiter Róbertnek régi emlékekkel.” És jobban értem meg most a Méliusz József versét is, melyet Kassák nyolcvanadik születésnapjára a Korunkban tett közzé. Ebben elmondja, hogyan látogatott először a Munka szerkesztőségébe – jóval több mint három évtizede ennek máma – Kassák ezzel fogadta: „Ismeri maga Temesváron a Reiter Róbertet? Tehetséges költő. Mért hallgat?” – Ez a „mért” refrénként vonult át néhány régebbi levelén, és nem sokkal a halála előtt egy levelezőlapon még egyszer felhangzott: „Mért nem ad életjelt magáról?”
A Trakl-i ihletettségű költő – ennek nevezte Reiter Róbertet Kassák – fantáziája papírlepkéivel akkor már réges-rég átvonult a hatalmas vízválasztókon, és valahol egy kietlen éghajlat alatt maga mögött hagyta batyuját kész költeményeivel és a költészet anyaméhéből még meg sem született verssorokkal, melyeken az idő múlása elhalványította a jövendő élet képírásos jeleit. De ami vagy két és fél év tizednyi hallgatás után átöntődött belőle a németül író Franz Liebhard munkásságába, abban fellelhető a Kassákkal való hosszas érintkezés szellemi nyoma, és ennek leglényegesebb alkati eleme: a vers-architektúra. Mert a verset fel kell építeni, egymásba hangolt elemekből, tisztán harmonizált egyensúlyokkal, de éppen fordítottan, mint a mérnöki építkezésnél: felül van az alapozás és lent a lap alján a csúcsba lendülés. A fordított konstrukciónak ez a tudatosodása és alkalmazása, mely új életet adott a versnek, új törvényt szabott a megkomponálásának, fontos tartozéka volt a tisztulási folyamatnak, az áttekinthetőség törvényerőre emelésének a homály kiküszöbölésében. Mindezzel lehetőség teremtődött, hogy egy átfrissült levegőjű magaslat síkján a költészet és valóság között egy alapjában teljesen megújult kapcsolat jöhetett létre. Talán a
Gropius-i Bauhaus konstruktív szemlélete öntődött így át egy szellemi vérkeringés bonyolult csőrendszerén a költészetbe, mely – és ez a húszas évek első felében ment végbe – leegyszerűsített mezben, új társadalmi és egyéni mondanivalóval, az ember által magáévá tehetően, a túlfeszített húrok izgalma nélkül, a nyelv megtisztult és a lényegekre áthangszerelt szó gazdagságával jelentkezhetett. Ezzel szorosan kapcsolatos volt a barokkszerű halmozások feladása, a töményítés, a fő- és melléknév olyan egymás mellé állítása, mely elejét vehette mindennemű érzelmi és színezési elkalandozásnak, minden nagypróbájú kifejezés kikerülése és a versnek az emberi létbe való beplántálása, hogy szerves tartozéka legyen, akárcsak a levegő, talpunk alatt a föld és fejünk felett a csillagos ég minden tündöklése. Meggyőződésem, hogy jó úton vagyunk egy olyan társadalmi közösség felé, melyben a mindennapi kenyér mellett a mindennapi vers az emberi szükséglet középpontjában áll majd. Nem tagadható, hogy ebből az ars poétikából egy és más átfolyt Franz Liebhard költői gyakorlatába, természetesen más jelzésekkel, más helyütt gyújtott fényekkel; átment belőle a küzdelmesség, át a szó felelős mérlegelése, át a sűrítés majdnem alkímiaszerű titokzatossága és végül is az a felfogás, hogy a vers csak akkor lehet a legteljesebben az, ha az embert szólítja, neki ajánlja magát, az ő valóságáról beszél úgy, hogy minden olvasójának az legyen az érzése, a saját önvallomása az, ami szemei előtt fekszik.
A megemlékezés e ritka szépségű órájában beleegyezésükkel megszólaltatom négy és fél évtized távolságából Reiter Róbertet azzal a verssel, amely egy életszakasz záróakkordja volt…
Reiter Róbert: Jeromos
Jegenye meg csúnya nagy felhő,
és Jeromos, a semmirekellő, akinek hangja könnyű, mint a pára,
feje fölött két rózsagally keresztben,
hölgyeim, a könnyeikre okvetlenül számítok.
Ismerem a szalmapapucsait és az örök szerelemrostélyt lelkében,
de mindez csak egy daltöredék, melyet ellop a szél;
Ó, Jeromos, a természet sekrestyése s a rettenthetetlen vándor,
sokat tülekedik ő a közönnyel s az emberek fekete sóhajával.
Volt egy elvetemült barátja, kit dicsért, mint az őszinte szót,
volt egy kedvese, ki elmerült a ködben, mint a szenvedő hattyú,
száműzött is volt ő a halál vidékein,
figyeljetek, most társalog a szívével.
A felkelő napot tartja kezeiben
s a szél, mely fölötte csillámlott, meghal, mint egy érintetlen
leány;
ó csodálatos idő, melyben Jeromos a bajokat megosztja velünk,
s a hatalmas év megmozdul csöndesen.
(Magyar írás, 1926 – a költő magyarul írott utolsó verse)
A szerkesztő megjegyzése
Reiter Róbert (Temesvár, 1899. június 6. – Temesvár, 1989. december 17.) költő, műfordító, helytörténész, lapszerkesztő, dramaturg. Műveit két nyelven – magyarul és németül – írta és közölte. 1949 után Franz Liebhard néven romániai német író. Ezen a néven 1942-ben jelent meg első verskötete, a Schwäbische Chronik, ő maga azonban már 1926-tól nem közölt magyarul.
Megjelent A Hét V. évfolyama 24. számában, 1974. június 14-én.
