Nagyon hosszú az a filmszalag, amelynek a csak általam látható sok száz kockáján az Eminescuval, költői hagyatékával ötvenkét év alatt történt találkozásaim, párbeszédeim, kérdéseim, vitáim, közelharcaim változatos emlékképei sorakoznak egymás után. Ha most lepergetem, elsősorban azt mondják el a felvillanó emlékek, hogy Eminescu rövid négy évtizednyi életének fele elegendő volt ahhoz, hogy népét évszázadokra megajándékozza a szenvedélyeinek és szenvedéseinek áldozati tüzében eszmékké, nyelvi csodákká, zenei kádenciákká, vallomásokká, népies képekké, történelmi jelenetekké – és a diszharmonikus válságok során is mindezek harmonikus egységévé –átalakuló kincseivel.
Én szerencsésnek érezhetem magam, hogy már egészen fiatalon – a kor legnagyobb magyar költőjével, Ady Endrével történt első találkozásom után alig tizenhat évvel – a román költészet géniuszával sikerült megismerkednem. A Magyar Tanácsköztársaság bukását követő bécsi emigrációm idején, 1922-ben, tehát ötvenegy évvel Eminescu után kezdtem el orientalista tanulmányaimat a bécsi egyetemen. A szanszkrit irodalom tanára akkoriban Geiger professzor volt, aki az ó-ind klasszikus olvasmányokkal való beható ismerkedést délutánonként a keleti szeminárium könyvtárában rendezte meg. Én oda máskor is bejáratos voltam, mert csak ott juthattam hozzá a Savitri, a Nál és Damajonti meg a Sakuntala ritka szövegkiadásaihoz. Akkor már néhány hónap óta tagja voltam a Bécsben tanuló román főiskolai hallgatók egyesületének, az 1871 óta létező România Jună-nak, amelynek első elnöke Ion Slavici, első könyvtárosa és jegyzője pedig Eminescu volt.
Szanszkrit tanulmányaim első esztendejében majdnem minden délutánomat az orientalista könyvtárban töltöttem, ahol buzgón böngésztem és kivonatoltam a Rig-Véda és a Szama-Véda himnuszait. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert a tudós Geiger professzor a szanszkrit költészetet ismertető előadásait a legrégibb védikus irodalom nyelvi és prozódiai sajátosságaival kezdte. A Véda-himnuszok egyik szövegkiadványában búvárkodtam éppen, amikor a könyvben egy Mihai Eminescunak címzett, a România Jună Hofburgban levő székhelyére küldött román nyelvű levelet találtam, amelynek tiszta hátára a fiatal Eminescu védai himnuszokból vett sorokat és szavakat másolt, de úgy, hogy a „davanagari“ szöveget latin betűs átírásban jegyezte fel a levélpapíron. Meglepő felfedezésemet sietve közöltem Lucian Blagával, aki a bécsi egyetemen filozófiát tanult, és akivel szoros barátságot kötöttünk. Blaga megkért, vegyem ki a szemináriumi kötetből Eminescu jegyzetes levelét és hozzam el neki. Megtettem. És úgy tudom, hogy Blaga a bukaresti Akadémiának küldte el megőrzésre.
Ez a levél újra bizonyítja, amiről voltak már másféle adatok is, hogy Eminescu bécsi egyetemi hallgató korában vallástörténeti és vallásbölcseleti tanulmányokkal is képezte magát; ennek nyomait több versében kimutatták.
Maga Lucian Blaga a România Jună félszázados fennállása alkalmával tartott jubileumi ülésen – melyen meghívottként részt vett Iorga professzor a nejével és dr. Hugo Winkler, a lipcsei egyetem akkori romanisztikai tanszékvezetője is – rendkívül érdekes előadást tartott erről a kérdésről, és több Eminescu-versről mutatta ki, hogy fellelhető bennük az ó-ind vallási fogalmak modernebb formája.
Eminescu költői univerzumába is elsőként Lucian Blaga vezetett be engem.
Ahogy mentori, kommentátori módszerére visszaemlékezem, ezt nem úgy tette, mint valamilyen pedáns gimnáziumi irodalomtanár, hanem éppen a legbonyolultabb eszmei sűrítettségű vagy a művészi forma szempontjából legkiműveltebb szonettek elemzésénél kezdte, miközben sohasem mulasztotta el kiemelni Eminescu ama törekvését, hogy a népköltészet ősanyagából nyert alapélményt prozódiailag mindig a legcsiszoltabb ritmus- és rím-művészettel, a legtisztább zeneiséggel és – mondhatni – a legtöbb esetben hibátlan szerkezeti megoldással formálta magas rendű műalkotássá.
Blaga fiatalkori költészete – és a későbbi még inkább – éles ellentéte volt Eminescu ars poeticájának; csodálatosképpen mégis éppen ő volt az, aki már közös bécsi éveink alatt, majd hazatérése után Kolozsváron a legmélyebb átéléssel és jellemző erővel értékelte Eminescunak a lángelmére jellemző tevékenységét, bőségét, sokoldalúságát, majd későbbi agyroncsoló betegsége idején lényének eltorzult, tragikus ellentmondásosságát.
1926-ban Kolozsváron Cultura címmel román, magyar és német nyelven magas színvonalú havi folyóirat jelent meg, amelynek a nagy tekintélyű irodalomtörténész, dr. Sextil Puşcariu professzor volt a főszerkesztője, de mellette tulajdonképpen Lucian Blaga szerkesztette. Blaga már a lap megindulása előtt felkért, hogy legyek állandó munkatársa, amire szívesen vállalkoztam, és az összesen hat megjelent füzetben vagy négy-öt fordításomat közöltem Eminescu és Iosif verseiből. Egyik Eminescu-fordításom különben nyomdásztévedésből Lucian Blaga nevével jelent meg, aki saját maga sietett a cáfolattal, helyesbítette a névcserét, és hozzáfűzte, hogy ő soha életében nem fordított Eminescutől semmilyen költeményt sem magyarra, sem németre.
Ezzel szemben én is kötelességemnek tartom éppúgy, mint már évtizedek előtt, most is elmondani, hogy éppen Lucian Blaga volt az, aki ragyogó interpretációjával, kommentárjaival, stiláris és prozódiai vizsgálataival engem beavatott Eminescu művének szinte határtalan költői csillagrendszerébe – hiszen a Borosjenőn elemista koromban átélt idők óta akkor már majdnem két évtizedet Sopronban és Budapesten töltöttem, és ez alatt a kisiskolás koromban szerzett elég jó román nyelvismeretem elhalványult bennem.
Igen, éppen Eminescu volt az, aki az évek és évtizedek során egyre mélyebben vont be engem gazdag kép-ihlettel és nyelvi leleménnyel telített varázskörébe, és így azzal dicsekedhetek, hogy első eredményes román nyelvmesterem is ő volt. Nem száraz grammatikai leckéket kaptam tőle, hanem egy többféleképpen és sokszorosan megsebzett rendkívüli élet extatikus cikázásait, mámoros önkívületét és tragikus válságokban meg-megismétlődő összeroppanását, a lángelme egész felmagasztosulását és pokoljárását egy álművelt, értetlen és süket környezetben, és ennek a szinte kifürkészhetetlen pszichikai rejtelmekkel tele sorsnak különös szuggesztivitású lidércfényeit, meglepő sugártöréseit, az érzelmi kakofónia és a művészi harmónia egységét. Ettől fogva egy fél századon át – immár a költői mű alapos ismeretében – versei nem mint magánszólamok éltek a tudatomban, hanem mint egy sok szenvedés árán a szépség megszépítésére, a mélység mélyítésére és a nagyság növelésére hivatott szellem mennydörgéses zenekarának staccatói és fortissimói, egy verssoraival igéző, sors-szimfónia (amelyben a romantikus hatás maradványaiként itt-ott kihallható meddő kádenciákat elnyomja a verskompozíció nagy egysége) a kis formákban is: a tizennégysoros szonett művészi leszűkítettségében is; a tercinákban, a sextinákban, az antik szapphói strófákban is éppúgy, mint a népköltészettől örökölt és megnemesedett formában felhangzó dalokban.
Nos, én Blaga korai útmutatásához híven ezt az Eminescut akartam lénye minden rezdülésében megismerni; az elmúlt félszázad alatt százszor és ezerszer megismétlődött hangtalan párbeszédeink során az ő titkait akartam megérteni: szinte minden alkalommal megváltozott villanásait, más-más fényhatású fazettáit – és úgy akartam tudója lenni, hogy egész művét minél hívebben kottázzam le magyar hangjegyeimmel. Eleven varázslóvá feltámasztani a borzalmas szenvedések közt megsemmisült embert és a költészetében örök életűvé feltámadt emberiességet.
A Művet, amely alkotója születése után százhuszonöt évvel elevenebb, mint valaha.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
