Hosszú életemben bőven volt „kisiklás“, „baklövés“, „balsiker“, „önbuktató“, amit a természet nyilván azért szab ki ránk, hogy ellensúlyozza a fukarabban adagolt sikereket. Íme, elmesélek egyet a sok közül.
Mikor 1923 nyarán a bécsi emigrációból megérkeztem ifjúkorom városába, Aradra, a haladó irányzatú Erdélyi Hírlap kritikai élű politikai vezércikkek és társadalmi krónikák írójául szerződtetett. Ilyen jellegű munkásságot végeztem 1926 nyaráig, amikor végleg Temesvárra költöztem. Kellemes munkatársi közösség volt ott együtt: Major Béla, a sokoldalú, kitűnő szerkesztő, dr. Krenner Miklós, aki Spectator névvel is jegyezte cikkeit, Fekete Tivadar, a tehetséges, bohém poéta és szellemes konferanszié, dr. Reicher Jenő, Sulik Kálmán, Seidner Imre, aki elég hosszú ideig a genfi Népszövetség fontos üléseiről írta izgalmasan érdekes tudósításait és interjúit, Olasz Pál és az a fiatal riporter, akiről a következőkben szó lesz, de akinek a nevét azért nem írom ki, mert néhány családtagja ma is ott él Aradon.
Politikai és kulturális ellentéteink miatt gyakori összecsapásaink voltak a reakciós Aradi Közlönnyel, mely az első világháború előtt gróf Tisza István sajtóorgánuma volt, aki a lap akkori főszerkesztő-tulajdonosát a Munkapárt választási győzelme érdekében kifejtett propagandájáért „nagydorogi“ előnévvel nemesítette. Major Béla – mint régóta ismert debattert –, engem kért fel, hogy vezessem a harcot a Közlöny ellen. Örömmel vállaltam ezt, és jó néhány kemény cikkben támadtam Stauber lapját. De közben egy másik vonalon is folyt közöttünk a csatározás; amikor fontos értesülések közlésével egymást megelőzni, „lemarasztalni“ igyekeztünk. Eközben én voltam az, aki – mint az Erdélyi Hírlap elődjének, a Függetlenségnek 1910-ben volt segédszerkesztője – a régi volontőrugratások és riporteravatások mulatságos praktikáit igyekeztem feleleveníteni.
Ez különösen akkor járt sikerrel, amikor az Aradi Közlöny új munkatársat szerződtetett: egy Pető Gergely nevű ifjú ismeretlent, aki Belgrádból érkezett Aradra, és már kezdettől fogva gyanús pasinak tűnt, mert kérkedve mondogatta, hogy „jugoszláv kapitány volt“. Akkoriban volt egy törzsasztalunk a színház épületében lévő Városi Kávéházban, amelynek az újságírókon kívül dr. Kupfer is, aki Raffy Ádám néven A máglya című nagy sikerű történelmi regényt közölte, állandó tagja volt. Az újsütetű Pető Gergely is eljárogatott ide, de hamarosan észrevettük, csak azért, hogy olyan információk után szimatoljon, amelyekkel a versengés során megelőzheti az Erdélyi Hírlapot. Raffy Ádámmal – aki egyébként nagyszerű orvos és pszichológus volt –, bődületes marhaságokat találtunk ki, hogy .ezeket betápláljuk Pető Gergely hírszomjas agyába. Nem is egyszer.
A beugrató művelet egyébként a következő módon működött:
Mihelyt Pető leült, mi tettetett bizalmassággal lehalkítottuk beszélgetésünket, de csak annyira, hogy ő egyes fontosabb szavakat elkaphasson. Például:
–… nagy veszély fenyegeti a kultúrpalotát… az alagsorban… igen, ott… ott… a régi fundamentumban… betonférgeket találtak… már több helyen rágják… be is omolhat… Jaj, Pető úr, ne írja meg, mert idő előtt pánikot kelthet… én majd szólok maguknak, amikor aktuális, hogy mind a három újság egyszerre foglalkozzék az üggyel…
Pető Gergelynek csak ez kellett. Méghogy mindhárom lap egyszerre… Ezt ő egyedül akarja lelőni. Már türelmetlenül itta a feketéjét is, viszketegségét alig tudta leküzdeni, fészkelődött.
– Fizetek! Egy fekete. Sietnem kell a redibe, ma ügyeletes vagyok!
És elrohant. És rögtön megírta:
„BETON-FÉRGEK A KULTÚRPALOTA ALAPZATÁBAN“
Másnap reggel meg is jelent volna így a szenzációs cikk, ha Károly József szerkesztő éjjel észre nem veszi és ki nem dobatja.
De egy később kieszelt beugratásunk mégis sikerrel járt. Raffy Ádám éppen azt közölte velem diszkréten, hogy „Lupényban a tárnákba elzárt bányakutyák döglődő félben vannak; hallani, amikor végvonaglásukban nyöszörögnek és hörögnek“. Nosza neki, Pető hamar megírta. És leadta. És megjelent. És mivel a főszerkesztője elbocsátással fenyegette, hát bosszúra készült ellenünk.
Nemsokára híre járt Aradon, hogy a városszéli mezőn egy késszúrásokkal megölt fiatal nő félmeztelen holttestére akadtak. Fiatal, kezdő riporterünket elküldtem a bűnügyi rendőrség illetékes csoportfőnökéhez, Iancu komisszárhoz, aki józan állapotában mindig szívesen adott információt az újságíróknak. De ha piás volt, akkor álhírekkel traktálta őket. Iancu komisszár összeráncolta a homlokát, és fontoskodva csak ennyit mondott:
– Ez egyelőre a nyomozás stádiumában van; ilyenkor minden közlésre nagyon vigyázni kell!
Nyomozás… egyelőre óvatosnak lenni… nafene? Ez nagyon komoly ügynek látszik.
– Menjen ki, fiam, oda a mezőre és nézze meg, mi van ott.
Már késő este volt, zseblámpát is adtam a fiatal kollégának.
Én magam pedig nem kis kárörömmel gondoltam arra, hogy ezúttal egy valóban nagy szenzációval megelőzzük a Közlönyt.
Mivel aznap este nem kellett bemennem, csak éjfélkor teljesítettem ügyeletes szolgálatot. Amilyet manapság „tisztafej“-nek hívnak.
A nagy szenzáció, a döntő győzelem édes előérzetében el is szundikáltam az inspekciós szoba pamlagán. Már pirkadt az ablakon át, amikor hátulról a gépteremből behoztak egy készen kinyomott lappéldányt. Belekukkantottam, álmosan olvasni kezdtem. És a szemem máris káprázott. A jeles bűnügyi riport végén, egy csillag után odabiggyesztve ez állott:
„Mikor munkatársunk a tett színhelyére sietett, a néptelen mezőn, egy abrosz nagyságú papírlapot talált, négy sarkán a földbe cövekelve; rajta ezt a nagy betűkkel írt szöveget olvashatta: A hulla eltűnt! Észrevétlenül meglógott De a buzgó fiatal riporterünk tüstént nekiiramodott, hogy felkutassa – valahol kukutyinban.”
Elbődültem. Kirohantam a mettőrhöz, aki éppen indult hazafelé.
– Mi ez? Mi ez, kérem?
– A slussz-kézirattal kaptam, hogy cuoljam a riport-cikk végéhez.
– Ez őrület! Halt! Megállj! Kidobni a gépből! – kiáltottam a gépmesternek.
– De már leszaladt ötszáz példány! – közölte észbontó nyugalommal.
Forgott velem a gépterem. Az ájulat környékezett…
A többit már csak képzeletben láttam, de arról is beszámolok az olvasónak.
Tessék: önmagamat láttam, magas talapzaton állni, mint egy győztes hadvezért, kidüllesztett mellel, a „kába kobak“ körül sugárzó glóriával, lent a lábam előtt a büdzsém terhére újra kinyomott ötszáz lappéldány testes csomagjaival és egy jól sikerült szerkesztői öngóllal a csikorgó hasamban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
