Stephen Spender, a mai angol költészet kiváló egyénisége a Partisan Review című amerikai folyóiratban terjedelmes cikket szentelt Anglia és Amerika viszonyának, azoknak a változásoknak, amelyek a két kultúra mai helyzetét, egymással való kapcsolatát meghatározták.
Egykor az amerikaiak európai mércével mérték civilizácójukat, ma az angolok próbálják követni Amerikát – állapítja meg cikke bevezetőjében Stephen Spender. Akkoriban Amerika előnye a jövő volt; a mai Anglia esetében ilyesmiről nem lehet szó. Mi több, múltjából sem maradt már sok: történelmi öröksége egyre távolodik, tájai pusztulnak, városai pedig a skatulyaszerű építészet egyhangú példáit követik. Anglia múltja ma apadó érték. Spender szerint a második világháború utáni évek angol irodalma vidékiesnek tűnik. Újfajta vidékiesség ez; ezúttal az öreg Angliáról van szó, nem pedig a Hawthorne-féle új Angliáról. A háború után Angliában vidékies volt még a várostervezés és a gazdasági rendszer is. Kingsley Amis, John Braine, David Storey és John Waine művei ezt az új vidékiességet tükrözik. Angus Wilson idealista világtervezők társadalmát írta le, s a történelem iróniája folytán hősei épp akkor váltak divatjamúltakká, amikor az elképzelt társadalmat megvalósíthatták volna. A fiatalabb írónemzedék álláspontja lényegesen eltér a Wilsonétól, de társadalmi érzékenysége még élesebb.
Az új nemzedék erőteljes realizmusukért csodálta Bennett regényeit, s ugyanakkor visszautasította a század eleji írók – Lawrence, Foster és Woolf – költői érzékenységét. Azonban Bennett magabiztos és mozgalmas társadalmat írt le, nem pedig az összezsugorodó Angliát. A Bennett-féle felfuvalkodott milliomosok, vénkisasszonyok és megalázott szegények világa éppoly messze volt a valóságtól, mint Foster politizált falva. A háború utáni írók műveiben a gondosan megtervezett társadalom eredménye: az új és cinikus Anglia jelenik meg. Graham Greene Brighton Rock-beli világa inkább megközelítette ezt az új valóságot, mint Bennett tisztességes, kopár társadalma.
Az angol írók azért tekintenek ma oly nagy érdeklődéssel Amerikára, mert a kifejezetten jelenkori energiák központja. A jelek szerint az amerikai író érdekelt mindenben, ami országában történik. A körülötte zajló világ egészét érzékeli s szabad formákban, csaknem spontánul tükrözi műveiben. Számára az irodalom eszköz az élettapasztalat megvalósítására. Az angol írók – különösen a fiatalok – nem egyik-másik költő technikai tökéletességét, hanem az erőt, az őszinteséget, a tanúságtételt keresik a mai amerikai irodalomban.
Az amerikai költészet egyik vonulata egyéni és szubjektív jellegű, tehát ellentmond a fentieknek, így például W. S. Merwin és J. Merrill költészete, mely erős európai befolyás alatt áll, megőrizte arisztokratikus előkelőségét és elszigeteltségét. De az amerikai költészetre leginkább az jellemző, hogy az egész nemzetről szól, szennyét és luxuskocsijait beleértve. Vitatható például, hogy a mai középnemzedék Robert Lowell, Sylvia Plath, Theodore Roethke, John Berryman vagy Anna Sexton – úgynevezett „vallomásköltészete” valóban személyes-e. Talán nem egészen. Spender szerint ugyanis e vallomások egyik fő mondanivalója: „Nézzétek, mit tett velem Amerika, kikészített, öngyilkosságba kergetett.” Vagyis ez lényegében a személyes élettapasztalat leplezetlen közzététele; nem vallomásos vagy szubjektív költészet, hanem alap egy diagnózis megállapításához.
Henry James az amerikaiakat a világ legöntudatosabb népének vélte. Az amerikai öntudatnak száz évvel ezelőtt még fontos mozzanata volt az Amerikához való tartozás tudatosítása mellett az Európától való különbözés hangsúlyozása is. A húszas években az „elkallódott nemzedék” írói felismerték, hogy lehetetlen megszabadulniuk amerikaiságuktól – nem találtak búvóhelyet sem Amerikában, sem külföldön. Az egyéni tudatot ellenállhatatlanul elárasztja az örökké változó nemzeti valóság. Az pedig, aki megpróbált ennek a sodrásnak ellenállni, joggal érezhette, hogy vállalkozása mitikus erőket igényel. Az amerikai élet zajlása olykor azt a nyomasztó érzést kelti, hogy olyan, mint egy készülő regény, melynek utolsó részlete a teljes múltat sűríti a jelen pillanatba. „Mikor egy barátomtól, aki elutazni készült az Egyesült Államokból, megkérdeztem, mi fog hiányozni leginkább, azt válaszolta: «Az az érzés, hogy egy krimi kellős közepében élek»” – jegyzi meg Spender.
Az amerikaiak érzik, hogy országuk napról napra változik, s ez olykor elszomorító, olykor örvendetes. De bár jól tudják, hogy másnap újra megváltozik, a jelenben többnyire felfedezik a célszerűséget.
Az Egyesült Államok ma a jelenkori energiák egyik nagy nyugati központja – véli Spender –, de a kultúrában ezek az energiák valamiféle tehetetlenségi erőbe ütköznek. Ennek az erőnek a forrása Spender szerint a közélet hatása az egyéni tudatokra és az értékekre. Az író úgy érzi, hogy bár személyi szabadságát szavatolják, bírálatát, ellenvéleményét nem veszik tekintetbe. Vergődik saját vívódásai és a közgondolkodás között, amelynek hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Képtelen megértetni magát bárkivel, aki nem ugyanúgy gondolkodik, mint ő. A hatóságok kitüntetésekkel, pénzzel és dicséretekkel halmozzák el az írókat, mindent megtesznek értük, csak azt nem, hogy komolyan vegyék munkájukat, mivel az irodalom ma már nem fontos tényező a politika és a közvélemény szemében.
Angliában az írók nem várják el, hogy lényeges befolyásuk legyen országuk közéletében, de bizonyosak abban, hogy tudnak hatni egyéni olvasóikra, hogy olyan társadalomban élnek, ahol a magán- és közélet között nincs áthidalhatatlan távolság. Amerika íróinak és művészeinek a drámai erőfeszítéseit az az érzés okozza, hogy közömbös, illetve ellenálló közegben kell maguknak utat törniük. Hemingway egyszer azon tűnődött, miért oly ritka, hogy egy amerikai író túlszárnyalja sokszor rendkívülien eredeti fiatalkori műveit. Spender szerint a magyarázat talán az, hogy az írónak, miután sikerült pénzhez, dicsőséghez és köztisztelethez jutnia, a tehetetlenségi erő ellen vívott nehéz harc után a helyzet megtartásához szüksége van minden erejére, s így a továbblépésre már nem futja energiájából.
Spender úgy véli: ennek a tehetetlenségi erőnek az egyik oka az, hogy Amerikának nincs olyan központja, melyben a művészi és gazdasági élet találkozna, mint például Párizsban vagy Londonban. New York nem Amerika, csupán egyetlen kozmopolita város, amely sajátos életstílusa ellenére főként külföldről jött zseniknek nyújt hajlékot. Ezek a művészek tiszteletbeli New York-i polgárokká válnak, de senki sem kéri tőlük, hogy amerikaiaknak vallják magukat. Nyugodtan külföldiek maradhatnak, ha úgy tetszik, s mint valami egzotikus papagájok ücsöröghetnek a Manhattan Island szikláján. Szürrealista francia festők, közép-európai zeneszerzők, karmesterek, muzsikusok, színészek: mind megfordultak New Yorkban. W. H. Auden épp annyira volt New York-i, mint amennyire angol, de csöppet sem volt amerikai.
A külföldi New York-ivá válhat, ugyanakkor megőrizheti eredeti nemzetiségét. Az Egyesült Államok többi részében viszont az angol író vagy csupán kívülálló szemlélő (ez esetben enyhén amerikaiasodott európai marad), vagy valódi amerikai lesz belőle.
Olyan angol írók, mint Aldous Huxley, Christopher Isherwood vagy W. H. Auden, bár ottlétük alatt tökéletesen megismerték Amerikát, ha felvették is az amerikai állampolgárságot, kívülállók maradtak, a legtöbb esetben kívülállóknak is tekintették őket.
Berryman jegyezte meg 1969-ben egy interjúban, hogy számára Auden angol költő „aki lejött ide és néhány évig megjátszotta az amerikait”. Szintén Berryman meséli, hogy Auden az egyik irodalmi intézetben tartott beszédét a következőképpen kezdte: „Mi angolok, úgy véljük…” Csak aztán eszmélt rá, hogy amerikai közönséghez szól. Auden azután visszatért Oxfordba, ott viszont New York-inak látszott, bár Oxfordban járt egyetemre. Isherwood Egyedülálló ember című regényének színhelye Los Angeles, de hőse angol emigráns, és az író angol szemmel nézi Los Angeles-i szereplőit. 1971-ben jelent meg Isherwood Kathleen és Frank című könyve, mely szülei levelezése és naplói alapján íródott. A könyv a Foster és Woolf regényeiben leírt időszakról szól: a múlt század végétől 1956-ig, amikor Isherwood meglátogatta nagyszülei házának romjait. A könyv, éppúgy, mint Auden Angliába való ideiglenes visszatérése, e ciklus utolsó mozzanata.
A jelek szerint e két író amerikai tartózkodásának az volt az értelme, hogy miután jól megismerték az országot, visszatérhessenek hazájukba és mélyebben megértsék azt az Angliát, melyet valamikor elutasítottak.
Ma nincs és nem is létezhet olyan angol-amerikai irodalom, amelyet – megfordítva James elképzelését – Amerikában élő angol írók hoznának létre – hangsúlyozza Spender. Az angol írót az amerikai irodalom vagy elnyeli (ez történt Denise Levertov költővel) vagy be sem fogadja. Az is megtörténhet, hogy az író kívülállóvá váljék mind az amerikai, mind az angol irodalomban. (Jellegzetes példa erre Thomas Gunn költészete.)
Megvalósult végre az az óriási erő, melyről több mint száz évvel ezelőtt Emerson beszélt Carlyle-nak. De eredménye, vagyis Amerika jövője nem szimmetrikus az európai múlttal, noha az angol tanítómesterek, csakúgy, mint amerikai tanítványaik, ilyen párhuzamos jövőt képzeltek el. A fejlődés során az amerikai nemzet – talán azáltal, hogy egyre nagyobb méretekben ültette át az európai művészetet az óceánon túlra – utolérte Európát. Edmund Wilson írta a második világháború után, hogy a nyugat-európaiak nem dicsekedhetnek többé kultúrájukkal, mivel e kultúra legtöbb jelenkori vívmánya alkotójával egyetemben az Egyesült Államokban van.
Az amerikai civilizáció magába szívta és saját újszerűségéhez idomította a múlt teljesítményeinek java részét. E civilizáció újszerűsége: visszautasítja a múltnak azt a részét, amely nem szűrődött át a jelenkor eszmei világába. Az amerikai civilizáció csak a jelen pillanatban létezik, anélkül, hogy múlthoz folyamodnék, ahonnan a jelent szemlélhesse – e lényegi belső vívódás azokban a művekben válik tudatossá, amelyek a most Amerikáját fejezik ki.
A nosztalgia azoknak a szellemi betegsége, akik a civilizációt olyan múltnak látják, amelynek semmi köze a jelenhez – írja Spender. Ezért voltak oly nosztalgikusak azok a XIX. századbeli angol írók, akik a civilizációt az európai múlttal azonosították, s a középkor kolostori életerői álmodoztak, a Kerekasztal lovagjairól, Szókratész Athénjéről, Michelangelo Firenzéjéről vagy az angol faluról és az „organikus közösségről”.
Az amerikai civilizáció térhódítása szent utazás volt, mint az Odüsszeuszé, aki az alvilágba ment, hogy a halottakkal beszeljen. Ezt az utazást ünnepli Pound Első cantója.
James, Pound és Eliot az Atlanti-óceán túlsó partjáról úgy látták, hogy a nyugat-európai civilizáció központjai Párizs, London es Róma. Az első világháború európai civilizációját nem a saját múltjával, hanem a vidéki Amerika civilizációjával hasonlították össze, s e hasonlat nem sok okot adott a nosztalgiára. Spender szerint ezt az amerikai-európai irodalmat ma azért látjuk heroikusnak, mert megkísérelte a hagyományt mint jelenkori értéket szembesíteni a modern világgal. Pound és Eliot modernizmusát Spender abban látja, hogy a múlt értékeit megpróbálták átmenteni oiyan formai és nyelvi megoldások segítségével, amelyek megfeleltek a modern világ igényeinek. Nem azzal a szándékkal, hogy nosztalgikus álomoa csábítsanak; a múlt náluk múlt marad, és nem válik elvont fogalommá. James, Pound és Eliot számára a nyugati civilizáció értékeit mégis a múlt értékei jelentik. Művészetük és kritikájuk célja ezeknek az értékeknek a megvédése. E célt az értékek korszerűsítésével próbálták elérni, ugyanakkor megőrizve történelmi épségüket. Az irodalmi modernizmus számukra csupán bonyolult védekezési rendszer.
Az a tény, hogy az amerikai „elkallódott nemzedék” kudarcot vallott, mikor menekülni próbált az általa barbárnak vélt Amerikából az európai civilizáció múltjába, azt bizonyítja, hogy a múlt meghalt – írja Spender. A hagyomány ma már csak az irodalomban vagy egyetemi tantárgyként él tovább.
Amerika a nyugati civilizáció központjává vált, s e civilizáció legfontosabb jellegzetessége az, hogy a művészet anyaga a közvetlen élettapasztalat, értékei pedig teljesen a jelenkorhoz kötődnek – állapítja meg. Ma az Amerika és Anglia közti különbség mennyiségi: az egyik a közös nyelvterület központja, a másik pedig periférikussá vált. Az amerikai civilizáció ereje abból ered, hogy művészei és írói olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek égetőbbek, bonyolultabbak az Angliánál felvetett problémáknál.
Anglia a közös nyelvterületnek az a része, mely távol esik a mai nyugati civilizáció központjától, s amely megőrizte a közös hagyomány iránti érzékét. A két ország nemcsak térbelileg van távol egymástól, hanem ma már időben is. Napjainkban a hagyomány, a múlt nem folytatható többé a természet és a kézzelfogható tárgyak világában. Ez kelti sok amerikaiban azt a vágyat, hogy eltávolodjék a modern civilizációtól, s e vágyuk legjobban Angliában teljesülhet. Első pillantásra felületesnek, egyszerű menekülésnek ítélhetnénk az effajta utazásokat. Az amerikai költőnek az európai vagy angliai utazás már nem a múltba való zarándokolást jelent. Egyszerűen olyan helyekre látogat, ahol az élet mércéje még mindig az egyén. Vagyis ezek az amerikaiak megpróbálják világnézetükben visszaállítani az emberi arányokat. A „távozás” itt természetesen nem föltétlenül tényleges utazást jelent – a szellem egyedül is megrajzolhatja térképeit.
Azokat az írókat, akik megkísérlik a jelenkort amerikai mértékkel ábrázolni, az eltúlzás veszélye fenyegeti: az író saját életét embertelen arányokhoz méri. Noha az egyént az amerikai valóságban ténylegesen sok veszély fenyegeti és ismeretes, hogy ez mennyi tragédiához vezetett. Az angol írókra viszont – jegyzi meg Spender cikke befejező részében – a vidékiesség veszélye leselkedik: helyi jelenségeket elszigetelt esetként mutatnak be, anélkül, hogy felismernék – és elismertetnék – általánosabb vagy éppen egyetemes érvényességüket.
Megjelent A Hét V. évfolyama 38. számában, 1974. szeptember 20-án.