Francois Jacob Nobel-díjas biológus, a Collège de France professzora a Le Nouvel Observateurnek adott interjújában (Le Racisme a-t-il des Fondamentes Scientifiques? – Van-e tudományos alapja a fajelméletnek?) kimutatja, hogyan torzították el a fajgyűlölők a biológia megállapításait, hogy tudományos látszatot kölcsönözhessenek elméleteiknek. Az alábbiakban az interjú rövidített szövegét közöljük.
– Mit ért „fajon” a biológus 1973-ban?
FRANCOIS JACOB: Eléggé tág fogalom. Két évszázada próbálják meghatározni a fajt, megállapítani az „emberi fajok” számát. De ez a kutatás kissé saját kudarcainak története. A biológus számára a fajok genetikailag különböző, maguk között szaporodó csoportok; egymástól nem teljesen elszigeteltek, sem időben, sem földrajzi tekintetben. A fajta [espèce] az egy más között szaporodni képes egyedek összessége (…)
– Beszélhetünk-e biológiai egyenlőtlenségről?
F. J.: Van egy túl gyakran hangoztatott mítosz a biológiai egyenlőségről. De tény, hogy egyesek gyorsabban szaladnak, mások magasabbra ugranak, ismét mások tehetségesebb matematikusok. Az egyén képzése és nevelése természetesen fontos szerepet játszik ezeknek a különbségeknek a létrejöttében. De a genetikus számára sem létezik biológiai egyenlőség: genetikai és biológiai szempontból minden egyén különbözik a többitől. Ez igaz az egyén, de nem érvényes a populáció vagy a társadalmi osztály szintjén.
– Milyen következményei vannak ennek az oktatásban?
F. J.: A mi nevelési módszereink egyáltalán nem számolnak ezekkel a különbségekkel. Azonos egyéneket próbálnak létrehozni, különböző egyedekből, ahelyett, hogy megkísérelnék optimálisan kifejleszteni az egyéni adottságokat.
– Ez az egyenlőtlenség az állatvilágban is fennáll?
F. J.: Természetesen. Ha a természetben figyeljük meg az állatokat, hamar kitűnik, hogy egy és ugyanazon fajtán belül sincs két teljesen azonos egyed: ezen alapszik az egész biológiai változékonyság-elmélet, az egész evolúciós rendszer. (…)
– Minek tulajdoníthatók a fizikai különbségek?
F. J.: Jelenleg a biológusok álláspontja az, hogy a nyilvánvaló faji különbségek – bőrszín, termet stb. – az életkörülményekhez való alkalmazkodás eredményei: a bőrszín a napsugárzás mennyiségével és erősségével áll összefüggésben, az egyének magassága pedig (statisztikailag kimutathatóan) a meleggel: minél kisebb a test, annál nagyobb a felület–térfogat arány, minél könnyebben izzad, annál jobban áll ellen a melegnek. (…)
– Tudna-e néhány konkrét példával szolgálni?
F. J.: Úgy tűnik, hogy bizonyos vércsoporttípusok nagyobb ellenálló képességet biztosítanak egyes betegségekkel szemben, vagyis nagy adaptációs értékük van.
Az a típus, amelyet eddig abszolút értékűnek tekintettek, kimutatható az úgynevezett mediterrán fehérvérűség (anémie falciforme) esetében. Ez a hemoglobin egyfajta molekuláris megbetegedése. A hemoglobinmolekula juttatja el az oxigént a szövetekhez és szállítja el a széndioxidot a szövetekből a tüdőhöz – tehát életfon tosságú molekula. Vannak olyan mutációk, melyek bizonyos mértékben megváltoztatják e molekula szerkezetét, bizonyos mutációk következtében pedig alkalmatlanná válhat funkciójának betöltésére.
Ilyen mutáció eredménye az S-hemoglobin. Amikor a gyermek mindkét szülőtől elváltozott géneket örököl, keveset él, fiatalon meghal – általában nem lehet utódja. Ezzel szemben az a gyermek, aki az egyik szülőtől elváltozott, a másiktól normális gént kap, életben maradhat, de természetesen kevésbé egészséges, mintha két normális génje lenne.
Ez az elváltozott gén főleg a Földközi-tenger mellékiek és az afrikaiak sajátossága. Sokáig rejtély volt, miért és mi okból maradt fenn ez a gén, hiszen a kiválasztódás (szelekció) régen ki kellett volna hogy küszöbölje. Egy ideig azt hitték, hogy olyan jellegzetesség, amely bizonyos nép csoportok (populációk) távoli eredetére utal. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban figyelemre méltó felfedezés született: amíg rendes körülmények között a két normális génnel rendelkező egyén egészségesebb, mint az, akinek egy normális és egy elváltozott génje van, észrevették, hogyez az utóbbi struktúra nagyobb ellenállást biztosít a mocsárláz bizonyos halálos formáival szemben. Ez a magyarázata az elváltozott gén tartós fennmaradásának az endémiás maláriával fertőzött vidéken: szelektív tényező volt. (…)
– És az „intellektuális” különbségek, amivel a fajgyűlölők oly nagyra vannak?
F. J.: Itt tulajdonképpen már áttérnek a biológiáról a biologizmusra: a biológiát a priori értékhierarchiák igazolására használják fel. Mert a biologizmust majdnem mindig konzervatív célok szolgálatába állították. A rasszizmus azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a fizikai és adaptatív különbségeknek valóban megfelelnek-e rejtett intellektuális különbségek, vagyis a látható rejt-e magában láthatatlan különbségeket? Eszerint a fekete bőr alatt „fekete lélek” lenne. De a rasszizmusnak egyetlen komoly érve sincs. Kétértelműségei onnan erednek, hogy a biológiai különbségekhez társadalmi és kulturális különbségek adódnak hozzá. Amikor népcsoportok elszigetelődnek, akkor nem csak biológiai, hanem kulturális különbségek is fellépnek. A kultúra szót a legtágabb értelemben használom, beleértem a világnézetet, az étkezési módot, a házassági rendszereket, a gyereknevelést, az öltözködést, az eszközkészítést stb. A fajelméletnek nem biológiai, hanem társadalmi és kulturális alapja van.
A biológiának csak annyi szerepe van itt, hogy a fajgyűlölők – a gyűlöletet és az erőszakot megalapozandó – hivatkoznak rá. Ez jóformán a XVIII. század óta így van. Egyszerre számos kis népet fedeztek fel különböző erkölcsökkel, nyelvvel. Mindezt be kellett illeszteni a meglévő sémába. A felvilágosodás filozófusai egyirányú társadalmi fejlődésről beszéltek. A Földközi-tenger mellékén voltak a „civilizáltak”, kissé távolabb a „barbárok”, mint például a hunok, és nagyon távol a „vadak”, közel az állati léthez, a majmokhoz. A felvilágosodás filozófusai szerint a társadalmi fejlődés kötelező lépcsőfokai: vadak, barbárok, civilizáltak. A társadalmi rendszer segítségül hívta a biológiait. A megváltoztathatatlan fajták, az alsóbbrendűektől a magasabbrendűekig, az emberig, a teremtés során jöttek létre; a határokat nem lehet átlépni – mondták. A fajtáknak tulajdonított változatlanság azonban lényegében a társadalmi és faji értékrend igazolására szolgált.
– Van-e olyan tudomány, amit ténylegesen fel lehetne használni a fajelmélet megalapozására?
F. J.: Csakis a tudomány bizonyos szakaszait! A transzformizmus kezdetei például újabb állítólagos bizonyítékot szolgáltattak a fajelméletekhez. Lamarck szerint a fajták fejlődése mindig azonos irányban történik: az alacsonyabbrendű egyre magasabb fokokra lép… szigorúan, előre meghatározott utat kell megtenni, s újra igazolódik a vad-barbár-civilizált séma. Darwinnal a kérdés gyökeresen megváltozott: az evolúció egy sor véletlenszerű esemény és változás eredménye. A fajok sorozatos elszigetelődés során jöttek létre, a szétvált csoportok újjáalakulnak, egymástól különbözővé válnak.
A folyamat egyáltalán nem lineáris, hanem egyre bonyolultabban szerteágazik. Most már nem lehet a biológiára hivatkozni, az alacsonyabbrendűtől a magasabbrendűig haladó sor megalapozásában. Most azonban Darwinnak egy másik szempontját hívják segítségül, természetesen teljesen eltorzítva: a létért való küzdelem, az erősebb harca a gyengébb ellen. Ezen azt értették hogy a legfejlettebb fajok a legerősebbek. Így próbálták megindokolni az erősebb túlkapásait a gyengébbel szemben, a fehérekét a feketékkel szemben, az ültetvényesekét a rabszolgákkal szemben.
Néhány éve gyökeres fordulat következett be a biológiában és az etnológiában. Kiderült, hogy nem a biológiai tulajdonságok határozzák meg a kultúra formáit, hanem ellenkezőleg, a társadalom és a kultúra befolyásolja az ember biológiai tulajdonságait. Figyeljük csak meg az etnológusokból, nyelvészekből, matematikusokból, informatika-szakemberekből és biológusokból álló kutatócsoportok tanulmányait. Ezek a dél- és közép-amerikai úgynevezett „primitív” népcsoportokat vizsgálják. Megállapították, hogy ugyanazon törzsön belül vagy egyetlen törzs falvaiban a genetikai megoszlás ugyanolyan nagyságrendű variációi figyelhetők meg, mint két teljesen különálló törzsnél. (…) A népességek genetikája, az a tudomány, amely összeköti a genetikát és az etnológiát, teljesen értelmetlennek tartja azt a gondolatot, hogy egy népcsoport genetikai tulajdonságai határozzák meg kultúrájának formáit.
– Az amerikai Nobel-díjas Shockley védelmébe vette a néger „faj” értelmi alacsonyabbrendűségének gondolatát…
F. J.: Shockley fizikus, a tranzisztor atyja. Későre, és nem tudni, hogyan, fedezte fel magában a genetikusi és „fajtudósi” elhivatottságot. De egy másik genetikus, Jensen nemrégiben újabb adatokkal szolgált a fajelmélet védelmében. Intelligenciahányadost mért a hasonló társadalmi és gazdasági státussal rendelkező néger és fehér lakosság csoportjainál. Úgy találta, hogy a négereknél az átlag 10-15 ponttal (tehát jelentékenyen) alacsonyabb, mint a fehéreknél. Ebből arra következtetett, hogy az egyesült államokbeli négereit, genetikai okokból, szellemileg fejletlenebbek, mint a fehérek. Ez az értelmezés teljességgel vitatható. A „társadalmi-gazdasági státus” nagyon bizonytalanul körvonalazott kifejezés. Az amerikai négerek évszázadok óta szenvedtek a fajgyűlölet miatt. Ennek természetesen nyomat maradtak; nem biológiai, hanem kulturális nyomai. Az intelligenciahányadost egyébként olyan tesztek alapján állapították meg amelyekkel az iskolások egyes intelligenciakategóriáit különítik el, vagy amelyekkel a hadseregben az újoncok közül kiválasztják az altiszti jelölteket. Ezek az intelligenciakritériumok azonban nagyon is esetlegesek.
Le kell szögeznünk, hogy amíg a genetika ma már tökéletesen elemzi a kis géncsoportok által meghatározott egyszerű tulajdonságokat, még nem képes elemezni olyan jellegzetességeket, mint például az intelligencia, a fizikai ellenállóképesség stb., amelyek mindegyike számos tényező kölcsönhatásának eredménye.
Természetesen, az intelligenciának is vannak genetikai összetevői, de gyakorlati elemzésük ma még nagyon nehéz. Az átöröklés nem határozza meg a kultúrát, mint ahogy azt a fajgyűlölők állítják. Hanem az átöröklés egy kultúrához való alkalmazkodás készségét határozza meg. (…)
– Az intelligencia genetikai összetevői a fehéreknél, négereknél vagy más alfajtáknál is meg találhatók?
F. J.: Természetesen. De elmondhatjuk, hogy a variációk egyéniek, nem pedig faj-jellegűek. Egy népcsoport tetszőleges mintatömegében a gyengeelméjűek és gazemberek aránya állandó, függetlenül a társadalmi csoporttól, amelyben a felmérést végzik.
Figyelembe véve az ön által is hangsúlyozott genetikai és kulturális fényezőket, mi a véleménye a biológusnak a mai Franciaországban az észak-afrikaiak ellen irányuló rasszizmus feléledéséről?
F. J.: Úgy látszik, hogy kétféle fajgyűlölet van. Az egyik abszolút, a priori. Ez tulajdonképpen valamiféle manicheizmusra vezethető vissza, amely szerint valaki a saját osztályát felsőbbrendűnek tartja a többinél, tehát megpróbálja igazolni a rangsort és bebizonyítani, hogy a többiek alacsonyabbrendűek.
Ilyen a Gobineau, a Hitler rasszizmusa: kiindulópontjuk a német faj felsőbbrendűsége; a zsidó „faj” csak megfertőzheti, tehát ki kell irtani.
Van azonban a rasszizmusnak egy másik formája, amelyben, meglehet, a biológia is szerepet játszik. Véleményem szerint ez az utóbbi forma éled most fel a szemünk láttára délen, Grasseban vagy Marseille-ben. Ennek a gyökerei a demográfiai robbanásban és a városok túlnépesedésében keresendők.
Aki a legszelídebb állatok, például az őzek, magatartását tanulmányozza, megállapíthatja, hogy ezek benépesítenek egy területet, ahol békésen élnek. Ha ide más, azonos fajtájú állatokat telepítenek, az előbbiek nagyon vadak lesznek az utóbbiakkal szemben, akár meg is ölhetik őket – annak ellenére, hogy lényegében szelíd állatok.
A pszichológusok kísérleteket végeztek békés természetű egyénekkel is, akiket csoportokba szervezve versenybe állítottak. Ezek a csoportok rendkívül vadakká váltak egymással szemben. Szerintem ugyanez történik a nagy városok összezsúfolt embertömegével is.
– Tehát lehet biológiai túlzsúfoltságról beszélni?
F. J.: Igen. Mind a nagy települések, mind a városszéli nyomornegyedek esetében. A nagy városokban egész negyedek vannak, ahol kétségkívül biológiai túlzsúfoltság uralkodik. Ez természetesen csak kedvezhet a többségi csoport agresszivitásának a kisebbségi csoporttal szemben. Bizonyos határon túl aztán a többségi csoport ellenségessé válik a kisebbséggel szemben, és erőszakhoz folyamodik. Ahhoz, hogy a csoportok tiszteletben tartsák egymást és összhangban éljenek, két feltételnek kell teljesülnie: mindenki rendelkezzék bizonyos minimális élettérrel, és ne legyenek köztük szembeszökő társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberből ne haljon ki a társai és a saját maga iránti tisztelet. Franciaországban ma a rasszizmus nem egy faj felsőbbrendűségének hitén alapszik, hanem, véleményem szerint, a társadalmi jellegű idegengyűlöleten.
Ez nem valódi fajgyűlölet, inkább „más-tudatnak” (fautruisme) nevezném. Hasonlít ahhoz a gyűlölködéshez és erőszakhoz, amely a szüleitől különböző szemléletű és más életmódot folytató fiatalokkal szemben nyilvánul meg, noha itt semmiféle faji különbség nincs: ezek a fiatalok faji szempontból azonosak velünk. De másként öltözködnek, hosszú a hajuk és bosszantó a szexuális szabadosságuk. Mások. Ez a helyzet kissé a mi nyugati társadalmunk fejlődésének, ipari növekedésünknek, gazdasági terjeszkedésünknek tulajdonítható, amely idegeneket importál, nyomornegyedekbe szállásolja és gyengén fizeti őket az általunk lenézett és nem szívesen végzett munkákért. A városok túlnépesedése és a megdöbbentő társadalmi egyenlőtlenségek csak kedvezhetnek az ilyen természetű rasszizmusnak. A lakosság száma egyre növekedik. A városokban beszűkül az élettér. A társadalmi egyenlőtlenségek szembeszökőek. Véleményem szerint mindez eszményi körülményeket teremt az idegengyűlölet, a „más-tudat” kialakulásához. Ez a fajgyűlöletnek egy sajátos formája, kissé olyan, mint a szennyeződés: jelen kori civilizációnk következménye.
Fordította Mármor Inke
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.