Francesco Petrarca (1304–1374) a legnevesebb itáliai prehumanista költő, életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása a magyar költészetben is érződik Balassi Bálinttól Markó Béláig.
Jogot tanult, elmélyült a filológiában, nagyvilági életet élt. 1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában (ma Théâtre des Halles) pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét. 1330-ban fölvette az alsóbb papi rendeket. Európai utazásokat tett, amire megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallta. 1337-ben jutott el először az általa oly sokszor dicsőített Rómába, majd megelégelve a mozgalmas életet, visszavonult. 1341. április 8-án, miután vizsgát tett Anjou Róbert nápolyi király előtt, a Capitoliumon költővé koronázták.
„Az új kor előre veti fényét Dante művében; de az új szellemű irodalom igazi megteremtője és apostola egy másik toszkán, Francesco Petrarca.”
(Szerb Antal: A világirodalom története)
„Petrarca nyomában költők ezrei és ezrei epekedtek a kegyetlen, keményszívű szépség után, elmondták, hogy minden vadállat megszelídül idővel, csak a Hölgy szíve nem lágyul meg, átvették és mániákusan ismételgették Petrarca (részben latin eredetű) hasonlatait és allegóriáit. És megmaradt a petrarcai versforma, a szonett. Szigorú zártságával, csodálatos egyensúlyával nagy mesterek kezében ékszer, remekmű, de az epigonok kezében formai csiszoltságával ügyesen leplezheti a mondanivaló teljes hiányát. „A szonett olyan, mint a macska, mindig talpraesik“, mondta Théophüe Gautier. Akkor is olyan, mintha költemény volna, ha nincs is benne semmi sem.”
(Szerb Antal: A világirodalom története)
Canzoniere – CCLXXII (La vita fugge…)
La vita fugge, et non s’arresta una hora,
et la morte vien dietro a gran giornate,
et le cose presenti et le passate
mi dànno guerra, et le future anchora;
e ‘l rimembrare et l’aspettar m’accora,
or quinci or quindi, sí che ‘n veritate,
se non ch’i’ ò di me stesso pietate,
i’ sarei già di questi penser’ fòra.
Tornami avanti, s’alcun dolce mai
ebbe ‘l cor tristo; et poi da l’altra parte
veggio al mio navigar turbati i vènti;
veggio fortuna in porto, et stanco omai
il mio nocchier, et rotte arbore et sarte,
e i lumi bei che mirar soglio, spenti.
Daloskönyv – CCLXXII (Az élet elfut…)
Az élet elfut, vissza sohse fordul,
s nagy léptekkel jön a halál mögötte,
s minden, mi van, mi volt, s mit sűrű ködbe
rejt a jövő, lelkemben búra torzul.
Fáj emlékezni és fáj várni zordul,
így is, úgy is rossz: ó, ha nem gyötörne
üdvösségemnek gondja, összetörve
megfutnék onnan, hol fogam csikordul.
Múltjában semmi jó, de mennyi bánat
érte e bús szivet: előre nézek:
hajóm szelek hánytorgatják az árban,
a kikötőben balsors várja, fáradt
kormányosa, ledőlt árboc, kötélzet
s a drága fény kihúnyt, mit úgy csodáltam.
Sárközi György fordítása
Sonetto XCV (Ponmi ove ’l Sol occide i fiori e l’erba)
In qualunque luogo o stato ei si trovi, vivrà
sempre sospirando per Laura.
Ponmi ove ’l Sol occide i fiori e l’erba,
O dove vince lui ’l ghiaccio e la neve;
Ponmi ov’è ’l carro suo temprato e leve,
Ed ov’è chi cel rende o chi cel serba;
Ponmi in umil fortuna od in superba,
Al dolce aere sereno, al fosco e greve;
Ponmi a la notte, al dì lungo ed al breve,
A la matura etate od a l’acerba;
Ponm’in cielo od in terra od in abisso,
In alto poggio, in valle ima e palustre,
Libero spirto od a’ suoi membri affisso;
Ponmi con fama oscura o con illustre:
Sarò qual fui, vivrò com’io son visso,
Continüando il mio sospir trilustre.
Tégy oda, hol a nap mindent kiéget
Tégy oda, hol a nap mindent kiéget,
vagy hol a jég sem olvad fel hevén,
vagy hol szelíd forrása hőnek, fénynek;
hol a nép gőgös, vagy hol bölcs, szerény;
helyezz alantas vagy fennkölt körökbe;
hosszú éjbe vagy kurta napba vess,
verőfénybe vagy gomolygó ködökbe;
legyek ifjú vagy vénségtől deres;
helyezz a földre, égbe vagy pokolba,
hegyre, völgybe, hányjon tajtékos ár;
legyek szabad, vagy láncon, mint a szolga;
ép vagy beteg, jó vagy rossz hírű bár:
Tiéd leszek, s ez az egy gondolat
vigasztal majd, ha remény sem marad.
Tótfalusi István fordítása