Albert Levente, a Magyar vírus című, a Magyar Hang-könyvek kiadásában megjelent kötet szerzője az Aranycsapatról, szatíráról és Moldova Györgyről.
– Könyve a focin keresztül mutatja be a NER működését – pontosabban, mint azt Kultúrtáj című podcastünkben elmondta, általában az olyan rendszerekét, amelyek a mai magyarhoz hasonlóan épülnek fel. Ami a focit illeti, gyakran felmerülő kérdés ma a közbeszédben, hogy ki drukkol a magyar válogatottnak, ki nem. Vannak, akik ellenzékiként nehezen szánják rá magukat a szurkolásra, mondván, a futball az Orbán-rezsim kirakatsportja.
– Tudja, ki volt 1954-ben Magyarország miniszterelnöke?
– Várjunk. Talán Nagy Imre?
– Úgy van. Sokan nem tudják ezt, a Bernben ezüstérmes Aranycsapat névsorát viszont álmukból felkeltve is fel tudják mondani. Ha jövőre a válogatott második lesz az Eb-n, hetven év múlva is tudni fogjuk az összeállítást. Azt hogy ki volt 2024ben a miniszterelnök? Abban nem vagyok biztos. A Az életben vannak olyan területek, ahová nem szabad beengedni a politikát. Az 1950-es években a sport és a futball kifejezetten a politika része volt, ám ez nem akadályozta meg a magyar népet abban, hogy szurkoljon a válogatottnak. Ma Magyarországon, ahol az Újpest kivételével az összes NB I.-csapat konkrétan fideszes politikushoz kötődik, lehetetlen a futballt elválasztani a politikától. De meg kell próbálni.
– A Magyar vírus történetei a focin keresztül beszélnek közállapotainkról, az autokratikus rendszerek felépítéséről, kontraszelektált működéséről. Miért épp a labdarúgást választotta háttérként, „vivőanyagként”?
– Mindenki abból főz, amije van. Írtam már krimit, írtam már gasztronómiáról. Ezeken kívül a foci az, ami érdekel, amihez úgy-ahogy értek. A múzsa csókja egyébként egy Fradi-meccsen ért, ahol olyan különleges volt a közeg, ami nagyon különbözött attól, amit diákként, amikor még többet jártam meccsre, megszoktam. Egyfelől ott pöffeszkedtek, külön világként a VIP-páholyok, másfelől a lelátón a meccs nagyjából azzal kezdődött, hogy a felsőbb sorokból nyakon öntötték a lentebbieket sörrel, még verekedés is volt.
– A kötetben szereplő hat novella és egy hosszabb elbeszélés alapján milyen képünk alakulhat ki mai életünkről?
– Talán leginkább tragikomikus. Igyekszem leírni azt, ahogyan szerintem a rendszer működik. Hogy felülről lefelé szerveződik, hogy oligarchákon nyugszik, hogy szolgalelkűségen alapul, miközben a tehetséget elnyomja. Ugyanakkor próbálom ennek a helyzetnek a komikumát is megragadni.
– Tizenhárom év NER után ez lehet az egyetlen stratégia a helyzet elviselésére? A humor? – Egy ilyen rendszer számára a legnagyobb veszély, ha nevetségessé válik. A rendszer alapja a pátosz, az, hogy tiszteletet sugároz és követel – márpedig ezen a lufi n a humorral apró lyukakat lehet fúrni. Ha valamitől félnek, az az, ha kiderül, hogy a király meztelen. Ezek a történetek szándékaim szerint azokat a dolgokat mutatják meg, amelyek fájhatnak a rendszer irányítóinak. Szembesítem azzal őket, nevetséges helyzetbe kerülhetnek, ha keverik a sportot és a politikát.
– Ha kicsit elevezünk az irodalom felől a napi politika felé, azt látjuk, hogy a rendszer nem roppan meg, a kormány népszerűsége olykor a legnagyobb válsághelyzetek idején is emelkedik. Ezen, úgy fest, sem a humor, sem más nem képes változtatni.
– Tény, hogy nagy népszerűségvesztést nem látunk. De ne felejtsük el: a Fidesz–KDNP-re mindig durván hárommillió ember szavazott az elmúlt négy választáson. Egy részük talán már belátja, hogy ez nem volt a legjobb döntés, de gondoljuk el, micsoda belső konfliktust eredményez belátni, hogy talán hülyeséget csináltak. Ebből a táborból nem könnyű szabadulni. Hogy ez megtörténjen, ahhoz kell egyfelől egy „push faktor”, vagyis hogy a kormányzó erők eltolják maguktól választóikat. Ez megvan, hiszen a gazdasági nehézségek érezhetők, az ellátórendszerek válságát egyre többen látják. De kell egy „pull faktor” is, vagyis hogy az elégedetlenkedőt magához húzza egy másik erő. Esetünkben az ellenzék. Ez az, ami – talán csak egyelőre – hiányzik.
– Moldova György hatása tetten érhető a szövegekben, az első novella címe – A futballozó disznó – nyilvánvalóan főhajtás A beszélő disznót megalkotó mester előtt. Mit jelent önnek a nagy előd?
– Marosvásárhelyen már kisgyerekként olvastam Moldovát, a kedvenceim közé tartozott – többek között – a Magyar atom, amelyben ott volt a Ferencvárosi koktél is. Ehhez kapcsolódik egy családi történet. Tizenéves korom előtt egyszer jártam Magyarországon, a nagynénémnél, aki már korábban átjött Erdélyből. Ő elvitt a Nemzeti Múzeumba. Véletlenül épp zöld-fehér csíkos pólót viseltem, és amikor ezt látta, a kedves teremőr bácsi megkérdezte, fradista vagyok-e. Amire én azt válaszoltam: nem, katolikus! Marosvásárhelyen éltek szombatisták, ezért gondoltam, hogy a fradista is valamilyen vallási dolog lehet. Megvolt ez a kettősség: miközben faltam Moldovát, az alapok, például, hogy mi az a Fradi, nem volt még világos. Ma már tudom, de Moldovát, szatirikus világlátását ugyanúgy szeretem, és igen, erősen hatott az én írásaimra is.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 49. számának (december 8–14.) nyomtatott változata.
